Hamvas Béla egybegyűjtött zenei tárgyú írásainak és megjegyzéseinek közreadása régi adósságot törleszt a szövegkiadások sorában. Jóllehet a ’80-as évek eleje óta megjelenő művei között számos gyűjteményes és tematikus kötet is napvilágot látott, zenei gondolatainak olyan átfogó bemutatásával, amely meglátásainak ívét a „kosmos aoidés”, az „éneklő világegyetem” elemi, emberen kívüli megnyilatkozásaitól a szorosan vett múzsai művészet, a zene (musiké) tudatosan kiművelt szellemi világáig kísérné, mindeddig nem találkozhattunk, noha világlátásában és életműve egészében a zene kezdettől fogva kivételes hangsúllyal fonódott egybe írásművészetének megformálásával.
Hamvas Béla még Pozsonyban, lyceumi éveiben (1907) kezdett zongorázni és zeneelméletet tanulni, 1912-től pedig komponálni is; bár sem fiatalkori, sem később keletkezett zeneművei nem maradtak fenn, írásaiban, a betűk partitúrájában a „megisté musiké”, gondolkozásának „legmélyebb zenéje” szólal meg.
„A lila szín a zenében előbb jelentkezett, mint a festészetben. Már a múlt században egész Európát meglepett álmélkodás fogta el, amikor Debussy lágy és derengő világoslila hangjai először megszólaltak. Soha azelőtt senki ilyet nem hallott. Puha és széteső zene, szabálytalan és megfoghatatlan, amilyen kellemes, olyan idegenszerű, inkább narkózis, mint zene, inkább kábulat, mint öröm. A szigorú zenei szerkesztéshez és az arányos felépítéshez szokott fülek, amelyek a muzsika architekturális szépségeiben annyira gyönyörködni tudtak, most a formai összefüggést tanácstalanul keresték. Azelőtt egy szonáta traverzekre épült, most a motívumok között pókháló lebegett, sokszor még az sem. Egészen különös zenei logika, nem állítható, hogy minden okszerű kapcsolat nélkül, de olyan sajátságos oksággal, amely minden eddiginél fátyolosabb. Körülbelül ugyanabban az időben épült ki Bertrand Russell mathematikai logikája, amely a huszadik század kapujában áll és amely nélkül a századot el sem lehet képzelni hallatlan elméleti fizikájával, atomelméletével, automatizálásával, kybernetikájával és információ-elméletével. Ez a mathematikai logika ugyanabban a derengő és elmosódó világban jár, mint Debussy zenéje. A lila mindenképpen határterület, felében még látható, másik felében már láthatatlan szín, […] ahogy Debussy, vagy később még sokkal inkább Britten muzsikája, már inkább álmodható, mint hallható. […] Tulajdonképpen emberről sem a zöldben, sem a lilában nincsen szó. […] Csak hallgassa meg valaki Bartók Cantata profana-ját, az elmúlt félszázad legcsodálatosabb zöld remekművét, a kitörő barbár ösztönöknek ezt a himnuszát, amely minden italt elutasít, csak, mint a szarvas, a hegyek friss forrásvízéből akar inni. E műben alig van más szín, mint zöld s olyan, mint a megmozdult erdős hegység, mint az éneklő ősrengeteg.” (Zöld és lila)
∗
„Tanguy képein mozdulatlanság van és csend. Különös, mert a modern képek rendkívül muzikálisak és az egész történet folyamán nincsen festészet, amely a jelenleginél zeneibb lenne. Tanguy képei is igen magas fokon zeneiek, de amilyen megmozdíthatatlanok, olyan hangtalanok. Némelyik képen (különösen a nagy kék vásznakon) egyetlen elmosódó siket és elhaló hang hallható, amely mérhetetlen üres térben hangzik, inkább csak visszhangzik, mint távoli kongás a ködben, éjszaka a tengeren. Úgy látszik, az élet kolosszális zenebonájából ez maradt. […] A múzsaiság a dolgok abszolút zenéje.” (Tanguy vagy a logisztika misztikája)
