Az a köves hegy, velünk szemben éppen: az a Tálharu; ez itt a Piatra Calului. Ott messze pedig a völgyhajlásból, szürkén, fátyolosan idelátszik a vénséges, kopasz Vlegyásza.
A Tálharu teteje kőszikla, oldala kecskének való, meredek mart, tele kőomlással, mély lyukakkal; de az alja menedékes és nyáron bársonyos, fűszeres fű és mintha írva volna reá a sok-sok tarka virág.
A Piatra Calului csupa erdő: fekete fenyő lábtól-oromig és azontúl is ki tudja meddig. És ez a víz itt az aljában az Apa Calului. Régen, amikor még több volt errefelé a magyar, Székelyvíz volt a neve, most Apa Calului csak.
Itt, ebben a völgyben az Úristenen kívül három régi nemzetség tusakodik századok óta már erdővel, földdel, éggel és vízzel, farkassal és emberrel: a nagy, nehéz, örök Élettel. Fenn a Tálharu oldalán a Gálok, a patak menti faluban az Ijjasok és Baliák. Aki kívülük még lakja a völgyet, az már jövevény szolganép, nincstelen, bocskoros havasi emberek.
Ez Pojána...
