„…Igen ám, de elmúlik minden; tele vagyunk tervekkel, várakozásokkal, elképzelésekkel a jövőről […] aztán egyszerre, 40, 50, 60 év, jóformán el sem kezdtük a tervbe vett életünket, máris itt a vége. És mégis, Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti – nem, nem szépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának. A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért…” (Ottlik Géza)
