Mielőtt megvágta a kenyeret, nagymamám késsel keresztet rajzolt rá – ezzel köszönte meg az áldást, a mindennapi kenyeret. Akkor még a falu pékjének kemencéjében sütötték, és mi, gyerekek, mindig kaptunk forró kenyérlángost, aminél mennyeibb eledelt el sem tudtunk volna képzelni. A kovászolt tészta és a frissen sült kenyér máshoz nem hasonlítható illatának emléke még most is elevenen él emlékeimben. Ennek az emléknek szenteltük ezt a könyvet, hogy mindenki, aki még érezte a kemencében sült kenyér illatát; újra felidézhesse a boldog időket; és az ifjabb generációknak is legyen módja megtapasztalni, milyen is az, amikor a család együtt van a sülő péksüteménytől illatos konyhában. Mert nincs is annál jobb, mint családi tűzhely melegénél a saját készítésű kenyerünket majszolni.
