Ez az ország a temetések országa. Itt a legkedvesebbek, a legéletrevalóbbak, a legtevékenyebbek, az örömre, a szeretetre születettek, a közjó szolgálatára legrátermettebbek temetést követelnek, temetést rendeznek, halotti beszédeket írnak, szeretteiknek, hozzátartozóiknak, barátaiknak próbálnak végtisztességet szerezni, egy mindenkit megillető, darab földet kiverekedni. Itt gyászruhát kell alakítani a báli jelmezből, itt Antigonék kellenek, és ha más nem akad, az élet' kedves, bolondos, bohém szerelmesei, szívkirályok vállalkoznak Antigoné szerepére. Mint Krassó György. Ha egy ilyen ember hagy el minket, nem csak az élet lesz szegényebb és sivárabb, meghalnunk is szomorúbb lesz ezután. Mert ez a megkéső igazságtétel, a – gyakorta úgy rémlik –, soha el nem jövő végtisztesség, a csak újabb áldozatokkal kiharcolható temetések országa. Itt a forradalom hősének, a vérbe fojtás áldozatának, az ellenállás vitézének, hogy eltemettessen, olyan bajtárs, olyan barát kellett, aki a végsőkig harcra kész, aki ellenállhatatlan, hajlíthatatlan és halálig hűséges, aki olyan, mint ő, csak épp véletlenül élve és állva maradt. Ez volt Krassó György: 56 szellemének, a hős barátok emlékének leghűbb és legelszántabb őrizője, ünnepeink visszaperlője, történelmünk visszafoglalója, utcáink keresztapja, a temetések intézője. Mert ez a temetések országa, a végső tisztességet nem akárki, csak a végsőkig tisztességes ember adhatja meg. Nélküle ősz hajjal a sok bátor, magát megverető márciusi és októberi ifjú élén, ma sem lennének ünnepeink az ünnepek, nélküle 1989. június 16-án, azon a napon, amely egy sötét korszak lezárása, és egy új, megtisztuló és erkölcseiben felemelkedő ország nyitánya akart lenni, nem lett volna temetés.
