Részletek Gauguin leveleiből:
"Az egész életem ilyen: szakadék szélén állok, de nem zuhanok bele... Nem az én bűnöm, hogy a művész számára oly kedvezőtlen korban születtem... Mert művész vagyok, ezt tudom. És éppen mert az vagyok, sokat kell szenvednem, hogy a saját utamat járhassam, különben gazembernek kellene tekitenem magamat. A nyomor kevésbé bánt, mint az, hogy állandóan akadályoznak a művészetemben. Nem tudok úgy alkotni, ahogyan érzem, és ahogyan tudnék, ha a nyomor nem kötné meg a kezemet... Ezért a társadalmi rendet terheli a felelősség. Tovább kell élnem, hogy a végsőkig teljesítsem a kötelességemet, és ezt csak akkor tehetem, ha erőszakkal megőrzöm az illúzióimat, ha álmodom, és álmaim reményeivel vigasztalom magamat.
...Tudom, hogy mint művésznek igazam van, de vajon lesz-e elég erőm meggyőzően kifejezni ezt? Mindenképpen teljesítem a kötelességemet, és ha műveim nem is maradnak fenn, az utókor megőrzi annak a festőnek az emlékezetét, aki megszabadította a festészetet a régi akadémizmus bonyolultságaitól és a szimbolista torzulásoktól... Azt akarom, hogy ember és természet a maga eredeti valóságában tolmácsolja a harmónia és a szépség képzetét. A kereszténység és a civilizáció összefogott, hogy megfosszon bennünket az önmagunkba és a természetes ösztönök szépségébe vetett hittől, s ezt olyan sikeresen tette, hogy a hit mítosszá vált, és így él tovább minden egyes emberben. A valósághoz akarom ismét visszatéríteni a mítoszt."
