Így, hogy a kezében tart engem, nyíltan a szemébe mondhatom, hogy itt, ezen a fülön nem tervezek közölni önnel semmit.
Arra ott vannak a versek.
Csak nézni szeretném, belemosolyogva a tekintetébe, s már szinte kinyúlni a képből egy érintésre. Tenni néhány lépést együtt, amennyi időt szánni tud rám, hallgatva, merengőn. Aztán, amikor elválunk, ön után inteni: Áldja meg az ég! – mondjuk, a Tejút.
Jaj, igen! – akik oly közeli rokonok, mint mi ketten, ugye, hogy nincs szükségük nagybetűs udvariaskodásra?