A nagy emberbarát, a szegény emberek irója és irodalmi pártfogója egyetemi évei után meghasonlott, tépelődő lélekkel előbb a Kaukázusba vonult s egy kis kozák faluban, a nyugati civilizációtól még nem érintett egyszerű kozák nép és a hegylakó kaukázusi törzsek lelkében kereste az élet titkát, értelmét és célját, majd a krimi háboru kitörésekro Szevasztopolba ment, ahol 1854-ben s 1855-ben az emberi test és lélek szörnyü szenvedéseit, a borzalmak miatt vergődő emberek vigaszt keresp vallásosságát s az Isten változhatatlan végzetében való menyugvását vizsgálta az ifju próféta résztvevő szemeivel.
Tolsztoj a Szevasztopol-ban háborut, várostromot ir le. Kezek, lábak repülnek a levegőben, bömböl az ágyu, sivit a kartács, rohamra indulnak az oroszok, vagy a franciák, mint bármely más háboruban, de Tolsztojt nem a várostrom érdekli, hanem az emberi lélek, amely várja a halált, a minden pillanatban bekövetkezhető megvakulást, csonkulást, teljes megbénulást, ami talán a halálnál is szörnyűbb.
Sokan a háboru elitélését olvassák ki Tolsztoj Szevasztopoljából, antimilitarizmust magyaráznak bele, mintha Tolsztoj a katonatiszt, ezt a regényt azért irta volna meg, hogy a háboru ellen izgasson vele. Igaz ugyan, hogy Tolsztojnak minden emberi fájdalom iránt résztvevő lelke megsiratott minden szenvedőt, de ő első regényeiben főként művész volt: elbeszélő, leíró, lélekbúvár, aki- mint a festő- arra törekedett, hogy a kiválasztott témát minél tökéletesebb művészettel dolgozza föl s mennél tökéletesebb művészettel dolgozza föl s mennél tisztább esztétikai hatást érjen el vele, arra azonban hogy e művével visszarettentse az embereket a háborutól, talán nem is gondolt.
