A hajnalpír most gyúl ki az ég peremén a Szapun-hegy felett; a tenger sötétkék tükre már kibontakozott az éj homályából, s csak az első napsugarat várja, hogy elkápráztasson vidám tűzijátékával; hideg szél és köd árad az öböl felől; hónak nyoma sincs - minden fekete, de csípő hajnali fagy vág az arcunkba, és ropog a lábunk alatt.
A hajnal csendjét csak a távolban morajló tenger szüntelen zúgása töri meg, amelybe olykor-olykor belehasít a szevasztopoli ágyúk messze visszhangzó dörgése. A hajókon tompán felhangzik az őrszolgálat végét jelző nyolcadik ütés.
Az északi oldalon lassan-lassan nappali sürgés-forgás váltja fel az északa nyugalmát. Fegyvercsörgés közepette őrségváltásra induló csapat vonul végig az utcán. Egy orvos sietős léptekkel a kórház felé tart. Emitt egy katona bújik elő a fedezékéből, jéghideg vízzel megmossa napbarnított arcát, majd a pírban égő keleti látóhatár felé fordulva szaporán keresztet vet és imádkozik. Amott pedig egy tevefogatú, magas, otromba madzsara döcög nyikorogva a temető felé, szinte roskadásig megrakva az elföldelésre váró véres holttestekkel.
