Hatvanhatodik éve körül járt Lucius Annacus Seneca, mikor úgy érezte, élete során már elég kegyben és kegyvesztettségben részesült; egyformán elege lett a császári udvar ragyogásából és intrikáiból; nem akarta szellemét már sem politikai gúnyiratokban, sem hízelgő magasztalásokban csillogtatni; befolyására éppúgy legyintett, mint befolyásával szerzett vagyonára. Nem írt már tragédiákat, hanem átélt; mint ahogyan politikai illúziói, úgy haltak el sorjában barátai, s nem mindegyik természetes halállal; tudta maga is, hogy veszélyes életet él, annál veszélyesebbet, minél több hajdani szál fűzi hozzá gyilkos neveltjét, a képmutató és kiszámíthatatlan bohócot. S ekkor ez az ellentmondásairól annyira igazságtalanul híres római még egy utolsó ellentmondásba bonyolódott: hogy biztonságát megőrizze, óvatosan, de félreérthetetlen szakított Neróval; pedig jól tudta, ha ezzel elodázza is, tulajdonképpen kihívja halálát, s miközben életösztöne azt diktálta, hogy a tovább élésre tegyen kísérletet - a halálra edzette magát. Epikureizmussal színezett sztoikus erkölcsfilozófiájának summáját, eszmei végrendeletét írta meg az időszámításunk szerinti 63. és 65. év között barátjához címzett leveleiben.
