Mednyánszky László, a különc arisztokrata festő és az ő „drága, tiszta lelke", Kurdi Bálint váci hajóslegény közötti különös kapcsolat dokumentuma ez a könyv. Egy szerelem története, melynek minden más szerelem csak előképe volt, s mely a szeretett lény 1906-ban bekövetkezett halála után másodjára is fellángolt: ettől kezdve Mednyánszky Bálinthoz, az ő „Nyulijához" intézte gondolatait, melyeket kis kockás vagy fekete kötésű füzetkék százaiban vetett görög betűk titkosírásával papírra. „Vezetőjének" nevezte őt és mindhalálig követni kívánta. Törhette a fejét vagy a lábát bármiben - ahogy a költő mondja - úgy is csak mindenképp utána ment, „az édes jóság" után, hisz minden kép őt idézte. Ettől az „utánajárástól" is olyan különleges ez a parttalan naplófolyam: nem csupán Mednyánszky elmélkedéseit tartalmazza a művészetről, nem csupán a festő műhelytitkait, nem is egyszerűen képvázlatok sokaságát őrző művészettörténeti dokumentum ez, hanem egy furcsa, nem irodalmi ambícióval írt regény, egy valódi történet, melynek révén minden „botrány" a hétköznapjaink legszelídebb, legjámborabb természetévé simul. A - saját szavaival - „ájtatosan szorongó" Medi, az Öreg Kutya, akinek őt már századfordulós kortársai is látták és láttatták, egész > életében a szent együgyűség visszahódítására törekedett. És bármennyire is gátolni látszik maga az igyekezet ezt a szándékot, Mednyánszky többé-kevésbé sikerrel járt, míg Justh Zsigmond köré csoportosuló barátai, a „lekötözött fiatal óriások" áldozatául estek annak a frusztrációnak, amit az Osztrák-Magyar Monarchiára jellemző társadalmi körülmények, és az önmagára riadt reflexív szellem okoztak. A lekötözöttség, fojtottság, a passzivitás, mint elszenvedő állapot Mednyánszkynak is egyik legfőbb témájává vált. „Az alakok sohasem tettek semmit. De egy állapotban voltak, szenvedőleg - írja egy keltezetlen naplófeljegyzésében, addigi munkáira visszatekintve.
