Napjaink egyik legnépszerűbb szólóhangszeréről, a gitárról nehéz elképzelni, hogy a jazz hajnalán egyszerű kísérőhangszerként kezdte. Abban, hogy mindez megváltozott, nem kis szerep jutott az európai jazz egyik megteremtőjének, Django Reinhardt-nak is, aki egy század eleji vándorló roma család lakókocsijából indulva küzdötte föl magát a világ legnagyobbjai közé, hogy később olyan zenészekkel jammeljen együtt, mint Louis Armstrong, Duke Ellington vagy Dizzy Gillespie. Pedig a hírnévhez vezető út nem indult a legszerencsésebben. Django egyik keze összeégett egy balesetben, mely, úgy tűnt, örökre véget vet induló karrierjének. Ő azonban csodával határos módon megtanulta két ujjal lejátszani azokat a hajmeresztő futamokat és bonyolult akkordkíséreteket, melyeket még négy ujjal sem könnyű, és a maga szertelen, szabad életfelfogásával újra nekiindult, hogy meghódítsa Párizst. Franciaországban időközben a musette és a tánctermek helyét a jazz és a fényűző mulatók vették át, lassan beköszöntött a szving aranykora – és a II. világháború. Az egész életet egyfajta nagy szerencsejátéknak tekintő romának másodszor is sikerült kijátszania a sorsot – miközben Franciaország náci megszállása idején származása miatt halálos veszély fenyegette, Django sikert sikerre halmozott, végre eljutott a csúcsra, és úgy élt, akár egy herceg.
Bár hírneve jóval előtte járt, Amerikába csak a háború után jutott el, ahonnan végül a Duke Ellington zenekarával adott sikeres koncertek dacára is csalódottan kellett hazatérnie. Django most sem adta fel. Egy – kártya- és biliárdpartikkal, valamint utazgatással és horgászással töltött – rövid pihenő után nekilátott, hogy a hot jazz és a szving után a bebopot is megszerettesse honfitársaival. Új, minden eddiginél izgalmasabb dalokat írt, és megint tele volt tervekkel. Tragikusan korai halála éppen akkor következett be, amikor a Norman Granz-féle Jazz at the Philharmonic révén ismét esélye nyílt, hogy a modern jazz élvonalába kerüljön.
