„Ezt követően Cuchulain a halál ösvényére lépett, lesújtva minden ellenségre és lefejezve őket. Írország népe félt a hirtelen támadástól, ezért minden idegenre gyanakodva nézett. Még Cainbile hárfásait is – akik azért érkeztek, hogy barátságból zenéjükkel a katonákat szórakoztassák – ulsteri kémeknek hitték, és kíméletlenül elűzték a táborból. Az észak felé menekülő hárfások Lia Mor sziklái között félelmükben szarvasokká változtak, mert egyszerre voltak ők a zene és a varázslat emberei…” A kelta vidék rendkívül gazdag mitológiában és régi történetekben. A távoli múltból istenek, óriások és hősök köszönnek vissza, akiknek hírneve a homérosziakéval vetekszik. Írország, Skócia és Wales bárdjai tőzegből rakott tüzek mellett, nagy termekben és falusi viskókban mesélték történeteiket, amelyek nemzedékről nemzedékre szálltak, több száz éven keresztül. Michael Foss a jó mesélők ráérzésével tiszteletben tartja annak a kornak a légkörét és érzésvilágát, amelyben a történetek először elhangzottak, valamint a kelta mesék azon jellegzetességét, amely szerint a jellem, az emberség és a humor sokkal fontosabb, mint a mitológiai jelentés. Ezeknek a történeteknek a szereplői elsősorban az élet sokszínűségét és izgalmas mivoltát dicsőítik: az ünneplést és a gyászt, a vadászatot és a hajtást, az evés-ivást, a harci vágyat, a küzdelem bátorságát és a kicsorduló vért, a tiszteletre méltó halált. Még az „istenek” is – amilyen a durva és kövér Dagda, vagy a gonosz Morrigan – inkább varázslók vagy különleges emberek, mint istenségek. Viselkedésük sokkal inkább hasonlít a pantomim jókedvű és szeszélyes szereplőiéire, mint az olimposzi istenek fontoskodó és gőgös magatartására. „ „Nálunk az a szokás” mondta az egyik bárd a walesi Mabinogionban, „hogy amikor betérünk
