Az Ezeregyéjszaka meséinek színterét elénk varázsló építészeti emlékek – mecsetek, kegyhelyek, paloták, minaretek, sivatagi várkastélyok, citadellák, fürdõk- leírása szolgál keretül a szerzõ számára, hogy megismertessen bennünket az iszlám kialakulásával, villámgyors terjedésének titkával, a hatalom gyakorlását elõsegítõ politikai és intézményrendszer kialakulásával. Elkalauzol a nem mohamedán hitûek számára tiltott övezetbe, ahol évszázadok óta a Kába áll, az a fekete lepellel borított kocka alakú építmény, amelyben a legendák szerint a bibliai Ábrahám lábnyomát õrzõ Fekete kõ található, továbbá a Salamon temploma helyén épült jeruzsálemi Sziklamecsetbe, s az alkudozók zsivajától hangos szúkokba, az útvesztõkhöz hasonló bazárnegyedekbe. A gazdagon illusztrált könyv lapjain egy különös világ tárul fel, amelynek kultúrája kevéssé ismert a magyar olvasó elõtt, éppen ezért nyújtanak hasznos eligazítást a térképek, rekonstrukciós rajzok és az arab fogalmakat, elnevezéseket megmagyarázó kislexikon.
Az iszlám mindenekelõtt rendkívül gyors elterjedésérõl nevezetes. Születését a 622. esztendõre teszik, ekkor települt át Mohamed Mekkából Medinába. Még két nemzedéknyi idõre sem volt szükség, és az egyik irányban már eljutott az Atlanti-óceánig, a másikban Közép-Ázsiáig. Nem kevésbé rendkívüli, hogy az ily gyorsan meghódított területekre – az európai országok kivételével – utólag is mindenütt nagy hatást gyakorolt, s késõbb Dél-Ázsiában és Afrikának a Szaharától délre esõ vidékein is elterjedt. Történelme folyamán számos eltérõ hagyományú, szokású és nyelvû nép került a hatása alá. Joggal vetõdik fel tehát a kérdés, vajon létezik-e egyáltalán olyan közös kultúra és mûvészet, amelyet indokoltan iszlámnak lehet nevezni. Ez a könyv úgy igyekszik megválaszolni ezt a kérdést, hogy az írásos források fényében vizsgálja azokat a helyeket és emlékeket, amelyek az iszlám történetének elsõ nyolcszáz esztendejébõl fennmaradtak, tanulmányozza magukat az épületeket, azok alaprajzát, elrendezését, stílusát és díszítését. Az újabb régészeti kutatások ellenére még mindig sok tennivaló vár az ásatókra. Az iszlámmal foglalkozó régész legfontosabb vizsgálati anyaga a máig megõrzõdött emlékek. A modern tudomány ma már képes arra, hogy a hozzáférhetõ nagyszámú, változatos forrásból szerzett tények és adatok megfelelõ értékelése révén felidézze a középkori iszlám múltat, de ezek a szakmunkák nem a nagyközönséghez szólnak. Vannak ugyanis leküzdhetetlen akadályok: a régész leírhatja, milyenek voltak az épületek, ám az intémények, amelyek helyet kaptak bennük,nem mindig fejlõdtek velük összhangban. Az intézményeket tehát a történészeknek vagy a jogtudósoknak kell értelmezniük. Mivel az iszlám mélységesen konzervatív vallás, sok minden kiderül abból, hogy milyen újításokat utasít el. Kedvezõ esetben a jogi és történeti források teljesebbé teszik a fennmaradt építészeti emlékek és a rajtuk látható feliratok tanulmányozása során szerzett tudásunkat. A korabeli Bagdadból azonban, amely 1258-ig az Abbászida kalifátus székvárosa volt, jóformán semmi sem maradt, az egykori várost a középkori topográfusok leírásaiból ismerjük. A keleti kalifátusnak (Masrik) is csupán néhány nagyvárosában – Sirázban, Nisápúrban vagy Mervben – õrzõdtek meg emlékek. Ami pedig a tunéziai Kairouánt, Córdoba után a nyugati iszlám (Maghrib) második legnagyobb középkori városát illeti, történeti forrásait még nem dolgozták fel megfelelõen.
