"Én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá" - mondotta volna, kortársak tanúságtétele szerint Kollonich Lipót bíboros, esztergomi érsek, a bécsi kamara elnöke, államminiszter, és akár elhangzott a hírhedt mondat, akár nem, eszerint cselekedett. A kivérzett országot iszonyú adóterhekkel sújtotta, meghódított tartományként kezelte, és ádáz haraggal támadt terveinek egyik legfőbb akadályára, a protestáns egyházakra.
1673-74-ben százszám citáltatta Pozsonyba ítélőszéke elé az evangélikus és református prédikátorokat, kántorokat, tanítókat, s hazug vádak, hamis tanúvallomások alapján, a törvényt és jogot szerezve, el is marasztalta mindnyájukat hűtlenség, vallásgyalázás, lázítás, felségárulás, stb. bűnében, hogy meglebegtetve fejük felett a halálos ítéletet hittagadásra kényszerítse őket.
Voltak nem is kevesen, akiket a halálfélelem s a kegyetlen bánásmód behódolásra kényszerített, egyesek konvertáltak, mások lemondtak papi hivatásukról, vagy önkéntes száműzetésben mentek. De voltak olyanok is, akiket sem bitó sem a gályapad el nem tántoríthatott.
Az ő történetüket mondja el a Negyven prédikátor, a helytállókért, a megingathatatlanokért, mert "hiába múlja felül az árulók száma a helytállókét, mégis a helytállást kell a prédikátorok természetes és rendes magatartásának tekintenünk". Egy régmúlt nehéz kor lelkét idézi meg a regény, cáfolhatatlan hitellel, bámulatos tömörséggel: keservesen szép emberi sorsokat, arcokat, ingadozást nem ismerő és vívódó lelkeket, a helytállás diadalmát és a csalódás mélységeit, régi krónikák veretes hangján, mégis könnyen és könnyedén folyó szóval, szépen és igazul.
