"Iszonyúan magyar" - írta saját művéről Móricz, és (újra)olvasva az Úri murit, nem kételkedhetünk abban, hogy megállapítása a mai napig kísért. A közel száz éve született mű vaskos humorával, a magyar dzsentri világfájdalmas küzdelmeivel és tivornyáival egy széteső nemzetgazdaság eltékozolt tehetségeinek világa. Szakhmáry Zoltán feladja, hogy tovább küzdjön az adósságaival és magánéleti problémáival. Talán egyedül abban bízhatunk, hogy a tűz, amellyel felgyújtja tanyáját, nemcsak a jót emészti el, de a további tétlenséget, a mindenbe beletörődést és a céltalan, magának való életet is.
„Itt az elébb azt kiáltották, hogy egyenlőség, testvériség, szabadság. Hát ez mit jelent? Ez Magyarországon azt jelenti, hogy egyenlő testvéri, szabad érzéssel nyugodjon bele mindenki abba, hogy minden maradjon a régiben.”
MÓRICZ ZSIGMOND (1879–1942) a vidék, a magyar néplélek értő ismerője, a „népi írók atyja”, újságíró, író, szerkesztő, a huszadik századi realista prózairodalmunk meghatározó alakja.
Anyai ágon ősi, de elszegényedett nemesi család, apai ágon pedig jobbágyokleszármazottjának sarja volt. Testközelből ismerte a vidéket, és – a korszakban elsőként – érzékeny realizmussal ábrázolta azt műveiben. Kirobbanó tehetség volt, aki kifogyhatatlan bőséggel és elnéző szeretettel mutatta be az olvasóknak a falusi és a városi embert egyaránt.
