Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a "halál útkeresői" számára azonban, az örökkévalóság fényétől ragyog. Az írások szerint, a halál időpontjában lényünket uraló gondolat határozza meg túlvilági tudatállapotunkat. Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatmintához tér vissza, amelytől a halál pillanatában elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy, a gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta dédelgetett érzelmeinkből fakadó erőteljes gondolathullám ejt rabul. Ám a karmától megszabadult, lelkileg képzett ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét. A bölcsek, miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét, meditációjukban egészen a halál torkáig merészkednek, majd újra és újra visszatérnek. Ezek a látók saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a lélek fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került, majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig a mennyről és pokolról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is azoknál.
