Mit vetítünk ki arra, akit szeretünk? Mit képzelünk róla? Mit várunk tőle? Mit adunk mi magunk?
És az Istentől mit várunk? Gondoskodjon, védjen meg minden rossztól - szeressen feltétel nélkül. Teljesítse a kívánságaimat, a kéréseimet. Mit adunk mi? Imádjuk! Szerintem, mert el nem érhetjük. És ha elértük? Meddig érik el a novíciusok?
Valószínűleg - gondolom én - így vagyunk a szerelemmel is. Hajszoljuk a teljességet, az egészet, amit elképzeltünk. Esetleg amire szocializálódtunk. A kezdetén, a mámorban, mindent gyönyörűnek látunk. aztán?
Az ember elhagyja az ő apját és anyját, és lesznek ketten egy test. Majd elhagyja azt, hogy egy másikat keressen.
A kívánságaink gyermetegsége: legyen vasárnap szép idő, ne essen, mert kirándulni megyünk. De a fák, a bokrok, vagy éppen a szomszédom szenvednek a szárazságtól. (Szegény Isten, mit tegyen?) Én még itt járok, vagy lassan előbbre lépek. Valakinek az életéért könyörögtem, megkaptam. János visszajött a frontról.- Háromévi háború után életben maradt. Aztán jött vele a pokol feneke. Vele és az egész életemmel. Ha nem vagyok a felesége, nem jövök el Kolozsvárról. (...) Kolozsvár egy nap alatt átesett a fronton, én pedig Magyarország legrosszabb helyére kerültem, ahol három hónapig hullámzott, pusztított a front - és a házasságom.
Anyám életéért könyörögtem, aztán később nem tudott meghalni.
Nem akarok már kérni semmit. Mert még meg találom kapni.
