– Pedig maholnap befagy a tó – ábrándozott Szindbád, az ablakhoz állott, és hosszadalmasan elnézegette a nádast, amely most fagyosan, hangtalanul állott. Csak egy-két cigánykacsa próbálkozott a partig, de az is inkább a víz alá merült, mert a parton semmi ennivalót nem talált.
– Még akasztott ember sem szeretnék lenni ebben a házban – mondta fogvacogva Stuart Mária. – Egyszer majd felkapom magam, eladok Schwarznak mindent, és belemerülök a fővárosi élet zajongásába. Pesten élni – ez a vágyam.
Szindbád regényes gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.
– Vajon estére Tapolcára érnek-e? – kérdezte elgondolkozva.
– Az a kérdés, hol fúrják meg a hordókat – válaszolta unottan Stuart Mária. – Mind gazember az ilyen fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóra, hogy azt senki észre ne vehesse.
Szindbád rajongott, mint romantikus férfiúhoz illik.
– Itt szeretnék élni, mint a Himfy költője. Borházban, régi, oszlopos házban, nyáron diófa árnyékában, télen a kályha mellett, és néha egy jó kutyával sétát tenni a környéken.
