Színes, már-már burjánzóan gazdag versvilágot épít Rékasy Ildikó, mégpedig eminens poéta módján: képek, metaforák, toposzok egymásra torlasztásával; szinte az egész, lélekkel megragadható világ ott kavarog gazdag-színes kötetében. Ám mielőtt az olvasó egészen belebódulnak ebbe az ízléssel megjelentett, életes kaleidoszkópba, rá kell döbbennie, hogy egy magányos lélek szól hozzá. Nem véletlenül írta a költőnő kötete "fülére" a megmunkálatlanul hagyott kőtömb hasonlatára épített versét (Sors), mely szerint a kő ugyan elkerüli a zengő csapások fájdalmát, de nem is bontakozik ki a benne rejlő szobor szépsége. A múló időből (A mi időnk; Lenni vagy nem lenni; Más kor; Nők stb.) bontakozik ki a magányából figyelő tekintetében a világ minden fontos motívuma, mely végül létértelmező költészetté szublimálódik, tisztul, csiszolódik (A kapu; Halottak napján; Felnőtt-titkok; Feszület stb.). Színes, csaknem egzotikus Rékasy Ildikó világának díszlete, vonzóan buja tenyészetként jelenik meg az ábrázolt lét, de mindez csak paraván, máz a lényeg előtt, a pőre magány, a mezítelen lélek, az érzékeny-sérülékeny ember eltakarására. Ez a kettéválás, "két torzója egy párbeszédnek" adja a Rékasy-versek pólusosságát, dinamizáló feszültségét. "Nem kell, hogy kihallatsszék / a kórusból a hangod. / Nem kaptál szólószerepet, / arra ügyelj inkább, / hogy jobban belesimuljon" - írja a címadó versben. A környezetbe való belesimulás, az azonosulás, a világgal való empatikus együttlét adja a költőnő igen rokonszenves attitűdjét, azt, hogy nem a mindenáron való önkifejezést ambicionálja, hanem a világ hiteles rajza, a magányos lélek üzenetének megfogalmazása a célja. A Kárpáti Kamil meleg hangú utószavával kiegészített kötet - a kortárs líra új teljesítményeire figyelők olvasmánya.
