Rózsa Gyula - Barcsay Jenő

Barcsay Jenő a huszadik századi magyar művészet messze kimagasló alakja, hat évtizeden át erkölcsi és szakmai mércéje, közvetve és közvetlenül generációk meghatározó mestere. Életrajza szakmai életrajz, mert amióta tizenkilenc esztendős korában, 1919-ben elhagyta erdélyi szülőföldjét és a Képzőművészeti Főiskola növendéke lett, biográfiájának fordulatai és eseményei kizárólag pályafordulatok és a művészet történetének eseményei. Családot nem alapított, gyermekei nem voltak, privát életéről említésre méltót nem jegyeztek fel. Olyannyira csak a hivatásának élt, személyes históriája olyannyira egy, a közösségnek alkotó festő históriája, hogy a könyvvégi életrajzban sem találni egyebet, mint kiállítások, ösztöndíjak, megbízások és elismerések adatait. Ez a história azonban már a kezdeteknél sem tipikus. A néhány évig magánpatrónus által támogatott, ennek megszűntével később annál többet nélkülöző növendéket Vaszary János osztályába vették fel, ahonnan két év múlva Rudnay Gyulához kérte át magát. Minthogy a kortárs művészéletrajzok jobbára ellentétes irányú főiskolai mozgásokról tudósítanak, minthogy Vaszary és Rudnay a kor talán két legtekintélyesebb, de talán legkülönbözőbb főiskolai tanára volt, érdemes közelebbről megismerni azt az évtizedet, amely mesterünk főiskolai felvételijétől huszonkilences, második párizsi ösztöndíjáig tartott. Barcsay a lehető legkevésbé szerencsés pillanatban lépett művészpályára. Tizenkilenc Ősze az ellenforradalmat, a fehérterrort jelentette a magyar történelemben, és a provincializmus, az agresszív konzervativizmus, a diszkontinuitás kezdetét a művészeti életben. A minapi, a forradalmakkal többé-kevésbé kompromittálódott korszerű és avantgárd művészetet nem ismerték el, elhallgattatták és emigrációba kényszerítették, a szellemi folyamatokat megakasztották. A Nyolcak, a forradalmi aktivisták, mindazok a mesterek, akiknek a méltó utódját később az érő Barcsayban látja majd a kritika, évekre vagy örökre szétszóródtak Bécs, Moszkva vagy Párizs irányába, nevük, munkásságuk tabu lett, vagy felemlítve inszinuáció tárgya. A hivatalosan felkarolt művészet szellemiségében keresztény-nemzeti volt, ízlésében, stílusában neobarokk konzervativizmus.