Sándor Anikó - Zuhanó repülés

Azt mondják, egy zuhanó gépen nincs ateista. Azt hiszem, körülöttem is mindenki a maga istenét szólongatta. Már a bal szárnyból is sivító hang hallatszott. Lehet, hogy ezek életem utolsó percei? A bosnyák asszony megragadta a karomat.
- Nem akarok meghalni - suttogta.
- Még én sem - mondtam neki, és mosolyt erőltettem az arcomra. - Úgy terveztem, hogy nyolcvannyolc évig élek. Hátradőltem az ülésen, és nagy levegőt vettem. Az élettel nem voltam valami nagy virtuóz, nézzük, mit tudok kezdeni a halállal! Figyeltem a saját félelmemet, ahogy jött és ment, ha beszívtam és kifújtam a levegőt, úgy, ahogy a guru tanította. Talán abnormálisan hangzik, de kezdtem magam jól érezni. Mindig kíváncsi voltam, milyen lesz, hát tessék. Most megtudom. Pedig eszemben sem volt Indiába menni, eszemben sem volt megint a megfoghatatlannal kergetőzni, nem kerestem misztikus kalandot. Az utóbbi időben folyton úton voltam - pihenni akartam kicsit. A városnév csak egy cím volt a naptáramban, nem készültem belőle. A repülőútra tartogattam az útikönyvet, de elaludtam. Halvány fogalmam sem volt, hogy ahová tartok, a világ egyik leghíresebb spirituális helye, ahová a földgolyó minden pontjáról zarándokolnak emberek, és sokan haza sem mennek többé. Fogva tartja őket egy ismeretlen erő, amely szétdúl mindent, mint a rossz gyerek a homokvárat, összetör és porrá morzsol, hogy aztán a masszából gyúrjon valami újat, mi sokkal erősebb lesz, mint amilyen előtte volt.