Sík Sándor - Összegyűjtött színművek I-III.
Sík Sándor - akire a piaristák elsősorban atyai szívű tartományfőnökként emlékeznek - irodalmi munkássága több mint fél évszázadot ölelt fel. Leginkább költőként és műfordítóként lett ismert.
Tizennégy verseskötete jelent meg, verseit máig szavalják, sőt éneklik. Jelentős volt irodalomtörténészként, lelkiségi és pedagógiai íróként is. Egyik „titkos szerelme“ azonban mindvégig a színház maradt.
Színművei közül némelyik a színpadon is sikert aratott. A Szent István éjszakája (1930, később István király) és Az égigérő torony (1943) a szegedi városi színházban került bemutatásra, az Adventet (A mennyei dal címen) pedig a budapesti Magyar Színház játszotta (1937).
A szerző halála után azonban színművei hosszú évtizedekre kikerültek a kultúrpolitikából, a színházi életből és az irodalomtörténetből is. Némelyiküknek egyáltalán nem volt nyomtatott kiadása, és a megjelentek sem voltak könnyen hozzáférhetők.
Sík Sándor kéziratos hagyatékának feldolgozását tanítványa, Kardos Klára kezdte meg, de a munka csak az utóbbi években fejeződik be. Ez tette lehetővé összegyűjtött műveinek kiadását. A teljes életműkiadást azért színművek kiadásával kezdjük, mivel az Sík Sándor írói munkásságának talán legkevésbé ismert, legnehezebben hozzáférhető része, és ez kínálhatja a legtöbb újdonságot. Mindezt azzal a céllal tesszük, hogy méltó irodalomtörténeti helyére illesszük a 20. századi magyar irodalom egyik figyelemre méltó, de kevéssé ismert alkotóját, a színműíró Sík Sándort.
Ha Ön kézbe veszi Sík Sándor színműveinek gyűjteményét, nem csupán egy irodalmi kötetet tart majd a kezében. Egy olyan világ tárul fel előtte, ahol a történelem és a hit, az emberi sors és a nemzeti küldetés egymásba fonódva születik újjá a színpadon.
Sík Sándor – pap, költő, irodalomtörténész – nem elégedett meg puszta színházi történetekkel. Drámáiban az örök emberi kérdéseket bontotta ki: mi ad erőt a küzdelemhez, hogyan lehet hűnek maradni a hithez és a hazához, miként találhatja meg az ember a helyét a világban.
A gyűjteményben helyet kapnak a korai, szimbolikus hangvételű művek éppúgy, mint a magyar történelem nagy alakjait megidéző drámák.
Nem véletlen, hogy Berettyán Nándor rendezésében a Nemzeti Színház színpadán is új életre kelt az István király című színmű. A darab Szent István utolsó napjainak lelki vívódásait idézi meg: vajon képes-e átadni országát, hitét és örökségét olyan utódnak, aki méltó lesz rá? A történelmi keret mögött ott feszül az örök emberi kérdés: hogyan lehet békével lezárni az életművet, hogyan hagyhatunk maradandót az utánunk jövőkre.
Sík Sándor drámái olyan művek, amelyek egyszerre emelnek és elcsendesítenek, amelyekben minden sor mögött ott áll a gondolkodó ember, a hitben élő alkotó, a nemzetét szerető tanító.
Nem csupán olvasmányélményt nyer, ha elolvassa ezt a három kötetet. Valami sokkal többet kap: találkozást a magyar történelem szellemi örökségével, és azokkal a kérdésekkel, amelyeket minden korban újra fel kell tennünk. Ezért érdemes e gyűjteményt magáénak tudni. Nem azért, hogy a polc dísze legyen, hanem hogy újra és újra visszatérhessen hozzá – amikor a szívében vagy gondolataiban válaszokat keres.
