Sven Hassel egyik könyve kapcsán már írtam valami olyasmit, hogy kötelezővé kéne tenni az olvasást. Persze hiba lenne; akkor nem olvasnák olyan sokan és olyan szívesen mint most.
Sven Hassel több dologban is különbözik az átlagos háborúsregény-íróktól. Először is, remek író. Ha netán szerelmes regényt írna, az is kitűnő lenne. Azon kevesek közé tartozik, akik néhány szóval képesek hangulatot teremteni, elénk varázsolni a helyszíneket, figurákat. Másodszor, ő tudja, miről ír. Mint dániai német dezertőr egy büntetőezredben harcolta végig a világháborút. Azok között, akik közül csak kevesen maradtak meg. Hírmondónak. Végül pedig Hassel a vesztes oldalon háborúzott, egy olyan ügyért, amiben nem hitt. És ezért sikerül elküldenie a háborús regények legnagyobb csapdáját. A műfajt valahogy belengi egy hamis pátosz. A tisztességes háborús regények bemutatják a vért, halált, szenvedést, de végül mégis minden rendben van, győznek a jók, az áldozatoknak volt értelmük, vannak itt remek fickók, nagy barátságok és úgy egyáltalán, katonának lenni, háborúba menni azért olyan igazi férfimulatság.
Éppenséggel remek fickók és nagy barátságok Hesselnél is vannak, de mind halálraítéltek, csak az lehet a kérdés, ki marad meg közülük, hogy elmesélje mindazt, amit átéltek. Hassel háborúja nem férfimulatság, hanem gyilkos húsdaráló, amely még előbb végez a lélekkel, mint az elgyötört testtel. Az ő főtisztjei bizony nem stratégák, hanem gyilkos elmebetegek, és én neki hiszek.
És ha mindezek után azt hiszi a kedves olvasó, hogy valami elvont és unalmas könyvet tart a kezében, igencsak téved. A bajtársak, a nagydarab, csupa izom, verekedős Pici, a vagány Porta, a jóságor, de kemény Papa, a Légiós, a nesztelen ölés szakembere és a többiek harcolnak tankcsatában, egységüktől eslzakadva, a frontvonalak mögé küldve, és persze a hamburgi és berlini alvilág kocsmáiban és bordélyaiban, ahol hamar elcsattan az első pofon és kerülnek elő a kések, és ahol a büntetőezredbeliek otthon vannak.
