Sylvie Vartan - Anyu...

Sylvie ​Vartan évtizedeken át volt Franciaország egyik legnépszerűbb popzenei sztárja; talán a legnagyobb sikerei közül is kiemelkedik Máté Péter „Elmegyek” című dalának francia változata, a „Nicolas”. A történet azonban, melyet elmesél nekünk, nemcsak erről – egy sztár csillogó életéről –, hanem a XX. századi történelemről is szól.
Sylvie Vartan részletesen vall gyerekkoráról, saját és szülei családjáról, személyes történetükről – s a Bulgáriába elszármazott magyar édesanya, az örmény-bolgár édesapa, a sztálinista Kelet-Európából Franciaországba menekülő, „disszidáló” család története maga a megannyi egyedi sorsban megnyilvánult kelet-európai történelem.
S míg felfejti a múltat saját, megelevenedő emlékei és édesanyja fennmaradt beszámolói révén, a „híres” Sylvie Vartan a háttérbe húzódik, ám annál határozottabban körvonalazódik számunkra egy hétköznapi, mégis rendkívüli család regénye.
Mert családregény ez, több nemzedéké, ám nem fikció, hanem olyan valóság, amelyet nemcsak a Vartan család, de tíz- és százezer számra mások is megéltek.
Tanúságtétel e könyv, történelmi tabló egy család szemszögéből, tiszteletadás a szülők és a barátok előtt, akiknek áldozatai révén lehetővé vált a túlélés; annak a bizonyosságnak a megfogalmazása, hogy a legkiélezettebb helyzetekből is létezik kiút: csodálatos vallomás a menekültek bátorságáról és a szeretet erejéről.

„Valaki odafönn már születésünkkor megjelöl minket, keresztet rajzol a homlokunkra, hogy ilyen vagy olyan okból száműzöttek legyünk, vagy a családi emlékezetbe vésődött be kitörölhetetlenül, hogy a szerencsétlenség elől a legbiztosabb dolog száműzetésbe menekülni?”

„Szeretem ezeket a lopott pillanatokat reggelente, amikor a ház még csendes, csak én vagyok ébren, ülök az asztalnál a kávémmal, miközben az első napsugarak megvilágítják a könyvespolcokat. Felnézek, és látom mindazok mosolyát, akiket szeretek. A fényképeik engem néznek, rám mosolyognak. Ők a néma tanúi azoknak a boldog napoknak, amikor még itt voltál velünk, tele élettel és örömmel.
Egy pillanatra azon kapom magam, hogy a lépéseidet hallom, kinyílik az ajtó és te megjelensz – de csend van, nem jössz, többé már nem jössz, és ez a valóság elszorítja a szívemet: beszélek hozzád és hiába reménykedem, nem tudok kigyógyulni a hiányod fájdalmából, anyu, nem tudok, nem sikerül. Annyira szerettük egymást...…”