P. J. Dibenko így emlékszik vissza arra az éjszakára:
"Március 17., 1 óra 30 perc. Az éjszaka és a sűrű köd leple alatt nesztelenül ereszkednek le a jégre egymás után a vörös ezredek, hogy egyetlen határozott és pontos csapással végezzenek a lázadókkal...
Menetoszlopban haladnak előre a fehér köpenyes ezredek. Teljes csend. Csak néha hallatszik halk parancsszó. A lábak alatt halkan recseg a hó. az oszlop mögött végeláthatatlan kígyóként tekereg a több huzalból álló telefonzsinór. az éjszaka homályában a fehér havon pontok sötétlenek: ezek az ellenőrző pontok, a földön fekvő telefonkezelőkkel, akik percenként ellenőrzik az összeköttetést. Az átható hidegben, amely a jégen még erősebb, összegömbölyödnek, és szinte hozzátapadnaka készülékükhöz. A vonuló oszlopok láncában ott haladnak a tüzérségi megfigyelők, előttük pedig a rohamcsoport emberei a létrákkal, hidakkal, gránátokkal. Az oszlopok mögött kis szánok géppuskákkal.
A dandárparancsnokok minden negyedórában jelentik a megtett utat. A parancsnoki harcállásponton egymás után csörögnek a telefonok. A jégről jelentik: »A harcosok hangulata kitűnő és bizakodó.«
Egyre messzebb jutnak oszlopaink."
