A Katalin utca, ahol valaha három szomszédos család gyermekei növekedtek, szerették egymást, veszekedtek vagy meghaltak, nemcsak egy képzelet szülte utca, hanem szimbólum is: az ifjúság és a bűntelenség jelképe. Ezért vágyódnak vissza belé azok, akik valamikor ott laktak, azt remélve, hogy problémáik megoldódnak, útjaik végre célba vezetnek, ha újra a Katalin utcából indulnak el reggelenként. Hasztalan sóvárgás: a három család egyike elpusztult - hogyan, miért, majd meglátja az olvasó -, nélküle pedig nincs, nem lehet ismét a Katalin utca; az életben maradottak sosem térhetnek vissza sem az ifjúság tovaszállt idejébe, sem abba a biztonságba, amit a bűnnélküliség tudata jelent...
A szemlélők - ha úgy tetszik - voltaképpen szerelmes regény, ám egymásba szerető, ezúttal még csak nem is fiatal hősei nyugati és kelet-európai szemléletük következtében nemcsak hogy örökké, még huzamosabban sem járhatnak egy úton. Emlékanyaguk, múltuk háttere, hajdani örömük vagy tragédiájuk és mindaz, amit kölcsönösen még elvárnak az élettől, olyan homlokegyenest más, hogy a jelenkori Montague és Capulet csak olyan kurta időre állapodhatik meg egymás mellett, amennyire egy madár költöző útján pihenni ereszkedik alá a lomb közé. Persze nemcsak szerelmes regény. Nincsenek kipreparálható, elidegeníthető, csak önmagukban egyedül jelentkező érzelmek, minden mindennel összefügg. Ebben a könyvben is.
