Mi ketten kísérők az utcán várakoztunk. Kijött Dezsővel egy beosztott, aki mondott valamit a kapuőrnek, aki már az első pillanatban megnyerte tetszésünket... Mindkét kezét zsebében tartotta és cigarettáját pittyedt ajkai között, nyelvével művészien kezelte. Egyik kezét lassan előhúzta zsebéből és rámutatott egy - az árokparton álló - hatalmas teherkocsira és egyszerű kézmozdulattal jelezte, „iszkiri hátramenet a nagykapun!". Ide tartozik, hogy ez a nagykapu nem egy egyszerű, közönséges - nagyobb fajta - kapu, hanem két remekbe szabott dísztégla oszloppal, amolyan múlt századi, igazi grófi bejárat volt...
Dezső beült az irdatlan jószágba, melyhez képest egy Messzer kicsike ölebecske. Lezseren tapogatózott. Ideje az aztán „bőven" volt, „ismerkedni" a behemót kocsival... Mi csak álltunk félig elfordulva, hogy arcmimikánk rejtve maradjon... Titokban törölgettük gyöngyöző homlokunkat, amikor egyszer csak „felbőgött" a motor, mint egy jó Messer a mester keze alatt... A kocsi lassan elindult, hogy beálljon a sorsdöntő „hátramenethez... Beállt... Sima kapcsolás... Dübörgés... és a hatalmas test az egyik főúri díszoszloptól „biztonságos" 3 centire berobbant az udvarba... (persze lehet, hogy volt 5 centi is...)
Miután nem hallottunk sem csattanást, sem dörrenést vagy kiáltást, szemünket kinyitottuk és izzadó tenyerünket törölgetve „hála Istent" rebegtünk...
Dezső közben lezseren, mosolyogva kiszállt, az ajtót laza eleganciával, keményen becsapta...
Az őr, hüvelykujját feltartva, beintett az irodából kitekintőnek...
A vizsga sikerült...
Sorsunk „csokoládésra" fordult...
