Berény Róbert annak a művésznemzedéknek a tagja, amely a század elején lépett színre. Festészete tele van meglepetésekkel, művészi feladatokkal, a stílusváltás látványos ellentmondásaival. Kutató, töprengő, bölcselkedésre hajló alkata által vezettetve hamar túljutott a hagyományos ábrázoláson, és már 1906-tól kezdve a konstruktív képépítkezés eszményei vonzották. A Cézanne hatását kamatoztató szerkezetes ábrázolásmód mellett azonban egyre-másra megjelentek az ösztön- és érzelemvilágot kivetítő, szenvedélyes festményei, közöttük is az egyik legszebb: a vad színekben pompázó Bartók Béla-portré. A tiszta szerkezetiség és az expresszionizmus végletei között feszülő, majd ezeket a végleteket mintegy kibékítő művészete a húszas évek második felében bizonyos értelemben konszolidálódott. Berény Róbert a hazai művészet tiszta festői értékeket, dekoratív szépséget képviselő hagyományához kanyarodott vissza: a harmincas évektől pedig a közvetlen természeti inspirációnak egyre nagyobb szerepet juttató oldottabb, lágyabb festőiség vált uralkodóvá a képein. Művészetében a „visszavonulás” kiegyenlítettebb időszakában sem tett engedményt az esztétikai minőség rovására. Gazdag életművét klasszikussá nemesedett festői értékeink között tartjuk számon.
