"A két konzulens, akit a főorvos kiküldött, először nem akarta elhinni, hogy ő első látásra felismerte, mi történt. »A bolondoknak és a részegeknek szerencséjük van - mondta Dobos - Nem ártana, ha én is többet innék.« Tréfálkozó volt a hangja, de kihallattszott belőle, hogy komolyan beszél. Meg kellett volna sértődni? Valóban részeg volt, nem tagadhatta. S tudta azt is, hogy Dobos másnap legalább tíz embernek el fogja mondani, hogy őt újra részegen látta. Felállt a fehér asztaltól, és eldöntötte, hogy mégis főz kávét, nem várja meg, amíg a többiek befutnak. És ha beszélnek... Az ő dolguk. Még soha senki nem találhatott kifogásolni valót a munkájában. Melyik betege panaszkodott rá? Egyik se. Volna-e ilyen sok magánbetege, ha nem tudnák róla, hogy megbízhatnak benne? Orvosszokás, hogy marják egymást. Miért ne marnák éppen őt, akinek több a paraszolvenciája, mint a legtöbb kollégáé? Csak ürügy, hogy az ivásért hibáztatják. A pénzét irigylik, pedig egyikük se teszi meg, hogy ha kell, este tizenegyig is szaladgáljon, és igazán lelkiismeretesen bánjon minden esettel..."
