Thomas H. Green S. J. - Amikor a kút kiszárad

     ​Imádkozni általában véve elmélkedést jelent, valamit, amit mi csinálunk, a mi aktivitásunkat, az evangéliumot analizálva és saját élethelyzetünkre alkalmazva elhatározásokat tenni, hogyan szolgálhatjuk jobban Krisztust. Mindez nagyon jó volt, amíg előbbre vitt, de nem vitt eléggé előre. Főleg nem adott lehetőséget arra, hogy az ima egyre kevésbé legyen az, amit mi csinálunk, és egyre inkább azzá váljék, amit Isten tesz bennünk.
     A passzivitás, amelyhez az Úr végül is elvezet az imádságban, annyira ellentétes természetünkkel, és a világ, amelybe belépünk, annyira a feje tetejére állított, hogy úgy látszik, ezerszer is újra kell tanulnunk ugyanazt a leckét, mielőtt egészen sajátunkká válik.
     Amint látni fogjuk, akkor leszünk igazán az Istenhez vezető úton, ha megszeretjük a pusztaságot, és jobban szeretjük azt az oázisoknál. Valóban „feje tetejére állított” világ ez! Bőségesen bocsánatot nyerhet az ember a figyelmetlenségért és kétkedésért, hogy jó úton halad, mikor torka kiszárad és szeme tele lesz homokkal.
     Úgy látszik, az ima valóban misztérium (Gabriel Marcel szerint: olyan valami, amit nem tudunk objektiválni és bizonyos távolságból nézni, mert egészen személyes és egész lényünket magában foglalja) és így csak nagyon személyes, szubjektív módon írható le.