Jókainak kellet volna írnia róla, mint tette Kőrösi Csomáról, nemcsak azért, mert legalább akkora érdemeket szerzett a török filológiában, mint Csoma a tibeti nyelvtudomány megteremtésében. Élete is regénybe illő. Mostohaapja három osztály elvégzése után elűzte házából, álljon csak meg a maga lábán. Szabóinas lett, majd házitanító, némi pénzzel a zsebében indult Pozsonyba, folytatni tanulmányait, a maga erejéből természetesen. Európai és keleti nyelvek ismeretében Eötvös József támogatásával jut el Konstantinápolyba, néhány év múltán dervisnek öltözve a mai Üzbegisztánba és Iránba. Utazás és tudományos munka közben egész életére rabul ejtő látomás rabja lett: a magyar nyelv nem finn-ugor eredetű, hanem török, sőt mint írja: "a magyarságot mindjárt kezdetben olyan ethnosnak kell tartanunk, amelynek physikai jellemző vonása túlnyomóan török volt...az ethnológusnak Árpád népében csakis egységes, török nemzetiségű népet lehet és szabad felismernie..."
Az ellentábor részéről rengeteg támadás érte, ez a könyv egyszerre támadás a válaszokra, s tudományos igazságként kinyílvánított nézetei összefoglalása is. A mű utolsó fejezete pedig a szerzőre és a korra egyaránt jellemző romantikus, ma már naivnak vélhető költői vallomás hazafiságról, nemzeti kérdésről, annak tragikusan tévesnek bizonyult-bizonyuló megoldásáról, ám ezeken az oldalakon is találkozhatunk olyan javaslattal, amelynek emberségessége, tisztessége, bölcsessége minden nép s minden ember számára megszívlelendő egyetlen lehetőség: "ki a szabdságot szereti, annak a szabadságot meg is kell adni, és aki a saját jogát védi, annak a más jogát is tisztelnie kell."
Vámbérynek ez az első vitatható és vitatandó megállapításai ellenére is fontos, tudománytörténeti érdekességnél jelentősebb, ám kalandregényként olvasható tudományos műve, mely a felszabadulás után az olvasók kezébe kerül.
