Napjaink korának haditechnikáját szemlélve, a középkor világa szinte felfoghatatlan messzeségbe került tőlünk. Az interkontinentális rakétákat és robotvezérlésű repülőgépeket látva, talán fel sem foghatjuk, mit jelentett a korabeli katonák számára a kőből, téglából rakott falak tetején állni. Vagy épp ellenkezőleg, milyen érzés lehetett nekiindulni a lezúduló nyíl- és kőzápor ellenében, hogy elfoglaljunk egy áhított erődítményt. Pedig évezredekig ez számított a háborúskodás legelterjedtebb formájának: az ostromló katona farkasszemet nézhetett a várvédő fegyveressel, hogy aztán közöttük az élet-halál kérdésében döntsön a nagyobb testi erő, a korszerűbb fegyverzet.
A kora középkorban létrejött várak világát több forrásból szokták eredeztetni. Már az ókori Európában is kőből, földből, esetleg fából rakott fallal védték településeiket a különböző népek. Ezek azonban szinte mindig egy lakott település köré épültek ki. (Az ezredforduló előtt, elsősorban a mai Németország területén jelennek meg a fallal körülvett magas őrtornyok.) Fontos változást hozott a rómaiak rendszere, akik a késő császárság korában már állandó katonai bázisokat hoztak létre, elsősorban Kelet-Európában, ahol a legintenzívebb volt az ázsiai pusztákról beáramló népek nyomása. Ezek a castrumok már magas kőfalakkal épültek, állandó helyőrséggel rendelkeztek és jól felkészültek egy-egy ostromra. (Ekkor a birodalom már jócskán a védekezésre építette stratégiáját; ennek köszönhető a hosszú távon védhető erődök láncolatából álló védelmi vonal, közismertebb nevén a limes kialakulása.) A Római Birodalom elbukott, de a védelmi jellegű objektumok létesítésének okai továbbra is fennmaradtak. A Nyugat-Európában lassan megszilárduló feudális rend pedig zseniális érzékkel olvasztotta magába mindazt, ami hasznára vált.
(előszó)
