Vitray Tamás, a magyar televíziózás legendás, sokak által tisztelt és szeretett személyisége olyan dolgokról mesél ebben a könyvében, amelyekről még sosem szólt. Merész és nagy belső fegyelmet igénylő munkát végez: végigjárja gyermekkora viszontagságos tájait, hogy sem magát, sem környezetét nem kímélő éleslátással összerakja múltja darabjait. Sajátos helyzetbe hozza magát: most ő a riporter és a riportalany is egy személyben. Ám - ahogyan tőle ezt a műsorain keresztül megszokhattuk - most sem elégszik meg egyszerű, unalomig ismert formával, egy szimpla önéletrajzi regénnyel vagy riportkönyvvel. Vitray Tamás saját magával, saját magáról is úgy beszél, ahogyan híres műsoraiban a beszélgetőtársaival, beszélgetőtársairól. Figyel. Reflektál. Összerak. Megért. Új összefüggéseket fedez fel. Egyetlen felesleges szava, kérdése sincs. Határozottan, egyértelműen peregnek a szavai. Vitray analízis helyett szintézist teremt, az értelem és érzelem, a drámai jelenlét szintézisét.
Mert nem az a lényeges ebben a visszaemlékezésben, hogy a megélt örömök mellett mennyi borzalom és fájdalom hatotta át ezt a gyerekkort, hanem az, miként lehetett túlélni, és mit lehetett kezdeni vele.
S noha látszólag egyetlen szó sem esik arról, hogy milyen utak, csalódások, remények, újrakezdések vezették őt el a Magyar Televízió épületéig, a Kiképzés mégis erről a kalandnak egyáltalán nem nevezhető, ám "kiképzésnek" joggal tartható, küzdelmes útról szól, a kezdetekről, a lehetőségekről. És a végén ott áll egy ember, aki (új) nevet szerez magának, s egy ország emlegeti őt így: "A Vitray".
"Pára néni nem mutatott különösebb örömet a fiú láttán.
- Ide hallgass, kisfiam! Itt a házban nem maradhatsz, mert ezek akármikor visszajöhetnek. Talán tudsz valamilyen helyet, ahová mehetsz, vagy kérdezd meg az Illés urat, a légóst. Na, menj szépen, Isten áldjon!
Elköszönt Pára nénitől, ránézett Ibikére, visszapuszilni nem merte, mormogott valamit, és indult a légóparancsnokhoz. Az édesanyja nyitott ajtót, de nem engedte be. A fia kimerült, mélyen alszik, mondja csak el, mit akar, majd továbbítja, ha felébredt.
Nem üzent. Szorongva lopózott fel a negyedikre, de a lakásukat zárva találta. Maradt annyi ruhája, amennyi rajta volt. Élelemre nem számíthatott. Hát akkor hová? Innen mindenesetre el, hisz visszajöhetnek, megmondta Pára néni.
A kapuban ismét Pára Ibikébe botlott. A kislány kezében cipődoboz formájú csomag.
- Anyukám majdnem elfelejtette odaadni. A nagymamád megérezte az illatát, amikor lejöttek a cókmókjukkal, és megkérte a mamát, hogy adja oda neked, ha előkerülsz. Egy gyűrűt adott neki érte.
Egy tepsiben sült kenyér volt. Tán egy kiló lehetett."
