A rész és az egész. Ez az öt szó szinte maradék nélkül fogja egybe Werner Heisenberg önéletrajzi írásának indíttatását és végső konklúzióját, a tudós életszemléletét és természetfilozófiáját, vívódásait, hatalmas életművének értékét és hatását, emberi helytállásának támaszait. A visszaemlékező ember krónikás, ki híven jegyzi fel a modern fizika legnagyobbjainak szavait, megmentvén a feledéstől Planck, Sommerfeld, Bohr, Einstein, Pauli, Weizsacker egy-egy beszélgetésben felröppenő gondolatait. Krónikás, aki az atomfizika legjelentősebb ötven esztendejének tudománytörténeti, kulturális és politikai légkörét eleveníti meg; krónikás, aki egyszersmind a legcselekvőbb részes is a huszadik század tudományos szemléletmódját alapjában formáló kvantummechanika egészének létrehozásában. Heisenberg életének és az itt felidézett beszélgetéseknek a középpontja az atomfizika. Centrum, amely kiindulópont; rész, amely az egész egyre táguló köreihez, a természettudományok szélesebb összefüggéseihez, a klasszikus kultúrához, az ókori és a modern filozófiához, a pozitivizmus, a metafizika és a vallás kérdéseihez vezet. Ugyanakkor egész is, részei pedig ismét az egészhez kapcsolódnak. Így ívelhetnek az értékes gondolatok a megértés fogalmának, a nyelvi közlés problémáinak vizsgálatától a kutató felelősségének, az egyén cselekvésének általános kérdéséig. A rész és az egész egységének mindent betöltő ideája régi példák nyomán kívánja meg a dialógusok páratlanul erőteljes formai megoldását. Lévén a beszélgetés az emberi kapcsolatteremtés ősi, a kapcsolatok minden feszültségét hordozó, mindenen átható formája, a példaként elénk állított beszélgetések színhelye is kitör a fizikai laboratóriumok, egyetemi dolgozószobák kötött világából és többnyire a közös kirándulásoknak, sítúráknak, az együttes muzsikálásnak vagy éppen a hadifogság összezártságának hangulatát idézi fel.
