Nem sokkal iskolakezdés előtt apámmal és anyámmal kiutaztunk Magyarországra. Mi voltunk a szovjet turisták. Éreztem a történelmi pillanat súlyát, ugyanis a határon annyira izgultam, hogy a bejövő szovjet határőrnek magyarul köszöntem, a magyarnak meg oroszul karattyoltam. Megtévesztett a vörös csillag a sapkarózsákon.
Budapest nagyon tetszett, főleg az állatkert, a budai vár, az utcák és a kis földalatti. Megbámultam a Lánchidat és köpdöstem a Dunába. Körberohangáltuk a várost és apám ismerőseit. Részben érintettük pesti rokonságunkat - nagymamám testvérét, Sanyi bácsit. Akkor voltam igazán dühös, amikor otthagytak egy napig. Sanyi bácsi feleségének véleménye szerint a jól nevelt gyerek csendben ül, egyhelyben, nem beszél, nem játszik, nem vesz levegőt. Halálra untam magam. Próbáltam valamit mondani a progresszív szovjet pedagógiai módszerekről, de ez meg feldühítette Sanyi bácsit. Neki, miután megjárta a világháborút és az orosz hadifogságot, megvolt a véleménye Makarenkóról és az egész progresszív szovjet pedagógiáról.
