A falu jegyzője

Aki tiszai alföldünknek csak egy kis részét bejárta, vagy csupán néhány napig tartózkodott ennek a sivatagnak bármelyik vidékén, bátran elmondhatja, hogy ismeri az egészet. Ahogy bizonyos családokban első pillantásra nehéz megkülönböztetni a rokonok arcát, itt is csak közelebbi ismeretség után vehetünk észre különbségeket az egyes tájak között. Az az utas, aki homokos lapályainkon kocsizik, bárhol is nyomja el az álom, ha néhány óra múlva fölébred, csak izzadó lovain láthatja, mennyit haladt, vagy azon, hogy a nap alább hanyatlott. Messze elnyúló legelők, amelyeknek egyhangúságába csak itt-ott hoz némi változatosságot egy vödörhíjas gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya, rosszul mívelt szántóföldek, amelyek tengerijét és búzáját Isten után csak az őrzi meg, hogy maga a lopás is fáradságos némiképpen, hellyel-közzel egy magános tanya, ahol bozontos kuvaszok ugatása hirdeti a birtok szentségét, s a tavalyról visszamaradt szénaboglyák és szalmakazlak arról vallanak, hogy a birtokosnak vagy fölöttébb sok a takarmánya, vagy túlontúl kevés a marhája – ezt látta az utas, amikor álomra hunyta a szemét, s ugyanezt látja, amikor fölébred. Mintha még maguk a templomtornyok is vele utaztak volna a rónaság távoli határain, az éppen elhagyott falvak ugyanúgy hasonlítanak egymásra, mint arra a helységre – még ha város is –, amelyik felé most ügetnek a lovak. Ha aztán az utas megtudja kocsisától, hogy miközben szunyókált, déltől estelig egy egész mérföldet haladt – még egy darabkával többet is! –, elálmélkodik a csodán.