A fehér hotel

Pornográfia; plágium; a regényforma lehetőségeit kitágító posztmodern kísérlet; prózai tényfeltárás és költői képzelet izgalmas ötvözete; hatásvadász virtuózkodás; remekmű. E minősítések mindegyike elhangzott abban a vitában, amely Donald Michael Thomas angol író, költő és műfordító regényét fogadta. A fehér hotel – ma már sokak megítélése szerint a 80-as évek angolszász irodalmának egyik legfontosabb alkotása – mindenesetre szokatlan mű. Fejezetei változatos írásmódokat képviselnek, az esszéisztikus-tudományos nyelvhasználat pastiche-ától a dokumentarizmusig, a szabadasszociációs-szürrealista költeménytől a napló- és levélformáig. A regény magva egy akár hagyományosnak is tekinthető közép-európai életrajz a század első feléből, Lisa Erdmannak, egy Oroszországból Bécsbe szakadt, félig zsidó operaénekesnek a története. Lisa fiatal korában Freud páciense. Hisztérikus panaszait, amelyek többek között vad szexuális képzelgésekben nyilvánulnak meg, versben, majd prózában is előadja pszichiáterének, aki ezután esettanulmányban elemzi ezeket. A későbbiekben nemcsak az események lódulnak meg, hogy a negyvenes évek elejére a világháború dúlta Kijevbe, majd pedig élete végállomására, a Babij Jar-i tömegmészárlás poklára vessék az énekesnőt, hanem kibontakozik – az előző fejezetekhez visszamenőleg folyton módosítva – a regény mélyebb dimenziója is: a tudattalannak az egyéni életsorssal és a huszadik századi történelmi sorssal való rejtelmes összefüggése, a freudi mélylélektan és a politikai barbárság együttes értelmezésének lehetősége.