A gyanú

„…ő a hivatásos írástudó. Kazinczy óta nem volt író, aki ilyen önfegyelemmel korlátozta volna magát a mesterségtudásra. Az üvegember, ez jut eszembe, ha olvasom: ember, akinek az a fő írói törekvése, hogy stílusa tiszta üveg legyen, mindem szennyező, színező ólom- vagy kobaltsótól szabad… Ambrusban ez a szellemi tisztaságérzet az uralkodó” – írja róla Németh László.
Novellisztikájában mutatkozik meg talán leginkább írásművészetének rendkívüli ereje, itt képes elhagyni szépprózává csak nehezen rendeződő filozofikus gondolatait, itt ragadhatja el újabb és újabb történeteket szövő fantáziája, oldott, könnyed mesélő kedve. Ez az ízig-vérig irodalomban élő irodalmár szinte valamennyi műfajban megmérte erejét, de igazán elbeszéléseiben valósította meg azt a művészi eszményt, amelyet kritikáiban, esszéiben és színház igazgatói működésében „mértékként” állított.
Ambrus novelláinak legfőbb mozgató- és vonzereje a mese, a fikció varázsa. Realizmusa írói szemléletmódjában mutatkozik meg: abban a gyilkos iróniában például, amellyel hőseit e romantikusan fordulatos mesékben lemezteleníti. Valamennyi novellája egy-két lélektani portré, esettanulmány, szóljon akár az Amerikába szakadt self made man biciklikirályról, akár Liliasról, az utcáról fölemelt hercegnőről, a külvárosi gombkötőről, a szélhámos tollforgatóról vagy a kötet egyetlen kisregényének, A gyanú-nak ügyvédjéről, akinek kényszerképzeteit már-már mélylélektani módszerekkel jeleníti meg – 1892-ben!