Egy statisztikai adat 1972-ből: az Amerikai Egyesült Államokban 16 millióra emelkedett az állami eltartottak száma. 16 millió ember egy országban, aki képtelen rendszeres munkát találni – vagy vállalni – egészségi állapota vagy családi körülményei miatt. A roosevelti New Deal szociális újítása volt annak idején az állami segélyezés, azóta azonban a társadalom valóságos rákfenéjévé vált, mert ördögi körbe zárta a segélyezetteket, ahonnan szinte lehetetlenség kitörni: csak nagyon keveseknek sikerül, s azoknak is emberfölötti erőfeszítések árán. A tizenöt éves A. N., e fiktív napló szerzője, Harlemban lakik édesanyjával és három testvérével. Kéthetenként megérkezik a segély, ebből kifizetik a nyomorúságos szoba bérét, megvásárolják a legszükségesebb élelmet, néha egy-egy ruhát a bizományiból. Ugyanúgy, ahogy a ház többi lakója, a többi magányos, sokgyerekes anya vagy tehetetlen öreg vagy munka nélküli fiatal. Eleinte azt remélik, hogy csak átmeneti ez az állapot, majd keresnek egy jobb szobát egy tisztább házban, talán munkájuk is lesz. De be kell látniuk, hogy aki egyszer segélyre szorult, az olyan, mint a megbélyegzett. A. N. először foggal-körömmel küzd azért, hogy egész családját kimentse ebből a pokolból. De aztán rádöbben, hogy erejéből csak önmaga megmentésére futja, hogy így is minden kitartására szüksége van ahhoz, hogy ne jusson ő is a testvérei és barátnői sosára: a kábítószer rabságába, az erkölcsi züllésbe. Julius Horwitz a leghitelesebb krónikása ezeknek a sorsoknak. Évekig dolgozott a segélyezési szervezetben, és a kudracba fúlt életek százait ismerte meg. Ezt a könyvet döbbenete és felháborodása íratta meg vele – mások megdöbbentésére és felháborítására.
