A szuzai menyegző

Tetralógiává teljesedett Sütő András történelmi drámáinak sora A szuzai menyegző megszületésével? A válasz, akár igenlő, akár tagadó, végső fokon csak formális jelentőségű. Az eddig trilógiaként emlegetett három drámát – Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel – mindenekelőtt a magasrendű esztétikai szinten műalkotássá tárgyiasult gondolat, filozofikum- etikum, az írói magatartás és szemléletmód alapvető egysége rendeli egymás mellé, és ilyen értelemben A szuzai menyegző természetesen folytatja ezt a drámatörténeti értékű sort. Az alig egy évtized leforgása alatt megfogalmazódott és bemutatott négy drámát erős és pontosan kitapintható gondolati kötések – az író eszme- és érzelemvilágának, az abban munkáló időnek és térnek a jegyei – fűzik össze. Mindegyik a humánum drámája, konfliktusaik tartalmát é mondandójukat tekintve egyaránt.
A szuzai menyegző mintha az első két dráma dramaturgiájához térne vissza, legalábbis abban, hogy szintén a történelmi térben és időben pontosan elhelyezett konfliktus szolgál a filozófiai-etikai töltésű metafora ábrázolási anyagául. A téma nemcsak Sütő, hanem egész irodalmunk egyik legemlékezetesebb esszéjében, a Perzsákban villant fel először. Az „úti tünődés” sajátosan sütői műfajában rajzológott ki a világhódító Nagy Sándor által a birodalom egységesítése, a különbözőségek eltüntetése érdekében rendezett szuzai menyegző története és kudarca. Ahogy visszhangos történelmi események és mögöttük rejlő hétköznapi történések, szobrokba és könyvekbe örökített talmi dicsőségek és évezredekig visszhangzó emberi fájdalmak, pátoszos szavak és sanda szándékok dialektikus egymásbajátszásának rajzából kibontotta az ókori világ, sajnos, a legújabb korban is megszívlelhető tanulságait – az az írói látás és láttatás kivételes remeklése. Az esszében nem esik szó személyi kultuszról, dogmatizmusról vagy más olyan fogalmakról, amelyekkel az élet közelmúltbeli torzulásait jelöljük, a hódító hatalom természetrajzának és törekvéseinek boncolásából mégis a szocialista humanizmus mai, korszerű eszményeit erősítő kép alakul ki. S a tengernyi szenvedés felvillantatásából az a biztató-erősítő tudat, hogy a szuzai menyegzőket rendező sanda szándékoknál végső fokon mindig erősebbek az emberi lét és a történelem mélyenjáró és mindannyiunkban munkáló törvényei; a népeket eligázó és a lelkeket hódítani kívánó nagysándorok dicsőségét zúgató kórusoknál nem harsányabb, de tartósabb az anyjuktól tanult szavakat kimondó gyermekek hangja.