2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha már a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat - művészet, hit - mind oda kerültek, ahová valók: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, többet akar - Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát -, nem akar mást, mint a boldogtalanságot.
Az efféle Vadembernek nincs helye a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott bajkeverő összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával - mondjuk, egy Szép új világ című könyvvel.
A kultikus brit szerző, Aldous Huxley látnoki erejű könyve minden egyes eltelt évvel aktuálisabbá és dermesztőbbé válik; 21. századi mindennapjainkat egyre kevesebb választja el az egyáltalán nem szép, de valóban új világtól
