„Kortársaim nem ismerhetnek engem úgy, mint amilyen betekintést engedek a jövendő nemzedékeknek. Ügyelnem kell N. tisztességére és a gyermekeim becsületére, hogy miattam életükben ne érje őket gáncs. Mégsem tudom megállni, hogy papírra ne vessem azt, ami a lelkemet nyomja: talán leküzdhetetlen grafomániám nyilvánul meg e késztetésben. Az írás utáni vágy gyakran végzetes: kortársaim megölnének, ha kinyilvánítanám mindazt, ami lelkemben kavarog, ha megismernék igazi énemet, ha megsejtenék, mi az, amit leírni készülök. Ám a következő nemzedékek úgysem tehetnek velem semmit, de még az ükunokáim sem, mert az időbeli távolság elveszi a dolgok élét, történelemmé simít mindent.” Így kezdődik Alakszandr Szergejevics Puskin titkos naplója, amelynek első magyarországi kiadását tartja kezében a kedves olvasó. Az orosz író-költő eredetileg francia nyelven papírra vetett, titkosírással készült műve az 1970-es években bukkant fel a Szovjetunióban, ám a szigorú cenzúra elől kimenekített kézirat csak bő egy évtizeddel később, az Egyesült Államokban kezdhette meg világhódító körútját. A titkos napló lapjain nem a hatalmas műveltséggel rendelkező, ünnepelt művész, és nem is az Anyegin révén méltán népszerűvé vált, biztos kezű verselő tárulkozik fel az olvasók előtt, hanem az esendő ember, aki megállíthatatlanul száguld előre megjósolt végzete felé.
