Az 1968-ban meghalt regényíró, esszéista és irodalomtörténész – biográfus, André Maurois, életet utolsó szakaszában több nagy művet szentelt a XIX. századi francia irodalomnak, s ezek sorában a legutolsó és talán legdédelgetettebb éppen Balzacról szóló. Maurois évtizedeket töltött Balzac „társaságában”, s maga is úgy érezte, többre nem futja erejéből, ez az utolsó életrajzi munkája. „Örülök, hogy Balzac a hőse” – írja.
A XIX. sz.-i romantikus-realista regény legnagyobb alakjához méltó ez a legalaposabb és legmodernebb életrajz. Az a lángelme, aki Emberi Színjátékában egy egész társadalmat alkotott, akinek életet maga is beillik e grandiózus keretbe, akinek egyéb írásai és levelezése egy kor és egy zseni viszontagságait tükrözik, s akinek hatásától máig sem tudnak szabadulni az írók – megérdemli Engels dicsérő szavait: többet tanult tőle, mint a kor összes hivatásos történészeitől, közgazdászaitól együttvéve. S a saját nézetei ellenére megnyilvánuló kegyetlen társadalombírálaton túl az emberi sors, szenvedés, harc, bukás és felemelkedés, lealjasodás és megtisztulás régióiba emeli az együttérző és lenyűgözött olvasót.
Egy alkotó gyötrelmes életútja, tökéletességre törekvése, a beteljesülés küszöbén bekövetkezett halála és halhatatlansága tárul elénk e szép könyv lapjairól.
