A "cseléd fia" három átlagos sorsra elegendő érzelmi és lelki energiát égetett el életének hatvanhárom esztendejében. August Strindberg (1849-1912) az "ördögi viking", "a hálószoba pszichopata Don Quijotéja" - ahogy kortársai titulálták - az európai forradalmak bukása után vajúdó, majd önelégült és az első világkatasztrófa felé közelgő Európa színterén hadakozott az emberi megalázottság ellen: máig olyan párbajhős benyomását kelti, akinek először van kezében kard vagy tőr, de ösztöneitől tüzelve mégis úgy forgatja őket, hogy a végzetes sebet ő ejti a megfontolt, professzionista ellenfélen.
"A harag zsenije" - írta róla Kosztolányi, s nemcsak költői ez a megállapítás, jogos is. Strindberg mást se tett írói munkássága során, mint gyűlölt, mert olyannyira vágyott a szeretetre, hogy a szeretet - mindennemű szeretet és harmónia - elkerülte, rettegvén e már emberfeletti igényű vágytól.
A magányra, a társas kapcsolat hagyományos rendjére, a társadalmi és metafizikai értelemben vett ember kompromisszumára alkalmatlan magányos ember - férfi! - primer élményei zúdulnak ránk drámáiból, Az apá-tól egészen a Kísértetszonátá-ig. Legyen az naturalista végzetdráma vagy az expresszionizmust, szürrealizmust előlegező transzcendens mesejáték: a formákat robbanással fenyegető indulat mindig Strindbergé.
És ebből az indulatból, elfogultságból, önemésztésből, "modern paranoiából" máig olyan elemek villannak elő, amelyek vezérmotívumszerű szerepét a legújabb drámairodalomban is felfedezhetjük. Mint témát és formát egyaránt.
Ibsent utálta. A klasszikusabb lelki alkatú, az önfegyelemre adó norvég azonban mégis ott tartotta az izgága svéd portréját szobája falán, és megjósolta: "Van valaki, aki nálam is nagyobb lesz."
Strindbergre gondolt.
Nem tévedett.
Ez a kötet - ilyen méretekben - először próbálja Magyarországon igazolni Henrik Ibsen igazát.
