Az álomirtó

Prózáját belengi a századelő szecessziós érzésvilága, a nosztalgia, a hódító szépségek utáni vágy, elkívánkozik a szenzációtlan köznapokból, a nyárspolgár józan, fantáziátlan világából. Novelláiben a magas szintű és széles körű műveltsége, tudása a képzelet játékainak rendelődik alá. Időben és térben a legtávolabbi világokat kalandozza be; történetei az őskorban, a bibliai időkben, a különböző ókori és középkori kultúrákban és saját kora távoli, egzotikusnak számító vidékein játszódnak. Ámde a valós környezeteket valamiféle nem evilági mázzal festi be. az ókori mitológiák, a vallások s a világtörténelem bizarr történeteiből bontja ki a novellák cselekményét, melyekben a valószerű a valótlannal, a szépség a morbiditással keveredik. Hóbortos hősei közt, akik maguk is a fantázia és a valóság határán egyensúlyoznak, kísértet, boszorka, isten és ördög bukkan fel. A halott megelevenedik, az élő káprázattá foszlik szét. A történetek résein az irracionalitás, az abszurdum fenyegetése villan át, s felsejlik egy negyedik dimenzió: az el nem mesélhető, a csak sejthető talányok birodalma.