– Szalonkák… – szólalt meg elgondolkozva Mathieu d'Endolin. – A szalonkáról jut eszembe ez a nagyon szomorú háborús történet… Ismeritek a házamat Cormeliben… Amikor a poroszok előretörtek, oda húzódtam. Szomszédom egy megháborodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen – talán huszonöt éves lehetett ekkor – egyetlen hónap alatt vesztette el apját, férjét és újszülött gyermekét. Ahová a halál egyszer bekopogtat, oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást.
A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napokat tompa kábultság követte, az asszony mozdulatlanul feküdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ültetni, szívszaggatóan kiabálni kezdett, mintha az életére törnének. Hagyták, hadd feküdjék, többé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak, és a matracait megforgatták.