A szerzetesség az egyházban a prófétai hagyomány folytatója, a Lélektől ihletett, karizmatikus életforma. A Szentlélek hívta
életre, és nem szűnik meg alakítani, megújítani, koronként és tájanként újra életre hívni. A szerzetesi karizma szabadságát épp az életszabályok keretei őrzik és garantálják. A nyugati szerzetességet kezdettől fogva inspiráló Kelet, Egyiptom, Palesztina és Szíria sokszínű szerzetesi világa ezekre a keretekre úgy tekintett, mint az életet segítő, eligazító tanácsokra. A korai szerzetesség keleti kolostorainak szabálygyűjteményeiben legtöbbször különböző szerzetesatyák bölcs tanításait találjuk, s a legritkább esetben vált az életszabályokból jogi karakterrel bíró törvény vagy szabályrendszer. A Szent Benedek korát megelőző időből ránk maradt nyugati szerzetesi regulák éppen ebbe a folyamatba engednek bepillantást. A kezdeti, szerzetesi zsinatra emlékeztető gyűlésen megfogalmazott rendelkezésekből és spirituális buzdításokból az időben előre haladva egyre karakteresebb jogi szövegek születtek: olyan szabálykönyv, amelyet a belépőnek fel kell olvasni, amelyet a szerzeteseknek ismerniük kell, amely leírja a közösségben a hatalomgyakorlás módját, az imádság és a munka rendjét, a vendégek és szerzetesnövendékek befogadásának eljárásmódját és a vétségekért kiszabott büntetések fajtáit is. Jól látható módon az élet alakítja a szabályokat és a szabályok az életet.
