...ha magányra gondolunk, vagy magányról olvasunk, akkor valami lehangoló, szomorú dolog képe jelenik meg előttük. Ez a könyv nem szomorú. Ez a könyv felemelő, élő dinamizmus, élettel, hittel, reménnyel és alázatos szeretettel van teli. Magányról olvasunk, de ez nem elkeserít, hanem felemel, nem bezár, hanem megnyit bennünket, mert a hat remek interjúalany lelke és leírt gondolatai teli vannak emelkedett gondolatokkal, finom érzésekkel, lelki tisztasággal és őszinte hitelességgel.
Választ és útmutatót kapunk arra a kérdésre is, hogy kell-e menekülni és félni a magánytól? Nem lehet hasznunkra olykor a magányosan eltöltött idő, ami belső növekedésünket szolgálja? Hiszen létezik termékeny magány is, amely alkalmat nyújt az írás, alkotás, elmélkedés elmélyült lehetőségeire. Ez lehet a lélek alkotóidőszaka, akár a csodák időszaka is. A könyvben olyan példákat, útmutatókat, leírt saját élményeket és átélt nehézségeket olvashatunk, amelyek felhívják figyelmünket arra, hogy a magányban hatalmas kincs és lehetőség rejlik, melynek értékét fel kell tudnunk ismerni!
Ez a könyv élni tanít bennünket, mindenféle életállapotban: akár egyedül, akár magányban, akár magányosan járjuk életutunkat.
Előszó
A közel 40 éves orvosi praxisomban naponta találkozom a szív fájdalmának legsósabb könnyével áztatott arcokkal. Kit siratnak? Mit siratnak? Elveszített dolgokat, elveszített embereket, helyzeteket, az elveszített szeretetet, avagy önmagukat, önnön saját belső és fájdalmas magányukat?
Felgyorsult, rohanó, az emberi, belső értékeket alig-alig értékelő, a fogyasztást hajszoló világunkban egyre több kiégett, megfásult, elkeseredett emberrel találkozunk, akik csak a mának élnek, akik gyakran egymás mellett, de nem együtt élnek.
Ez az állapot – amelyben a szívek szelencéjének kulcsa egyre inkább berozsdásodott – remek táptalaja a magánynak és az elmagányosodásnak.
Mit tesz leggyakrabban magányosságában az átlagember? Próbál kitörni!
Hová? Pótmegoldásokba! Kétségbeesetten próbálkozik a hiány betöltésére!
Ha nincs elegendô elérhető szeretet, akkor betölti pótcselekvéssel: mint betegség, alkohol, játékszenvedély, drog, megfelelési kényszer stb., mert a léleknek a teljességet kell megélnie.
A mélyebb lelkiség igényes vágyában élő ember nem pótmegoldásokkal, hanem valami „MÁS”-sal tölti be ezt az űrt.
Ez a könyv erről a „MÁS”-ról szól.
Választ és útmutatót kapunk arra a kérdésre is, hogy kell-e menekülni és félni a magánytól?
Nem lehet hasznunkra olykor a magányosan eltöltött idő, ami belső növekedésünket szolgálja? Hiszen létezik termékeny magány is, amely alkalmat nyújt az írás, alkotás, elmélkedés elmélyült lehetőségeire. Ez lehet a lélek alkotóidőszaka, akár a csodák időszaka is.
A könyvben olyan példákat, útmutatókat, leírt saját élményeket és átélt nehézségeket olvashatunk, amelyek felhívják figyelmünket arra, hogy a magányban hatalmas kincs és lehetőség rejlik, melynek értékét fel kell tudnunk ismerni!
Ezért ne féljünk találkozni magányunkkal, mert itt találkozunk saját lelkünk mélységeivel, édességeivel és keserűségeivel.
Ahhoz, hogy eddig eljussunk, időt kell szánni a belső csendre, a lélek műhelyére, mert a csend életünk egyik legfontosabb „tankolóállomása”. Ezért ez a könyv egy lelki GPS – amely elvezet bennünket ehhez a térképen nem található „tankolóállomáshoz”.
Az önvallomásokból sok mindenre választ kaphatunk, például arra is, hogy miért van az, hogy az egyik ember egyedül él és nem magányos, míg a másik nagycsaládban is magányosnak érzi magát.
A magányról ennyire őszintén, ennyire tisztán, nyíltan, hittel, HIT-elesen és szeretettel „tálalva”, biztatást és útmutatót is adva, saját tanúságtételekkel, az ôszinteség mélységétől sem megijedve – mert ebben benne van az önfeltáró ember sebezhetősége is –, ilyen mélységben és magasságban – művészi módon leírva – most találkoztam először.
Ugyanis ha magányra gondolunk, vagy magányról olvasunk, akkor valami lehangoló, szomorú dolog képe jelenik meg előttünk. Ez a könyv nem szomorú. Ez a könyv felemelő, élő dinamizmus, élettel, hittel, reménnyel és alázatos szeretettel van teli. Magányról olvasunk, de ez nem elkeserít, hanem felemel, nem bezár, hanem megnyit bennünket, mert a hat remek interjúalany lelke és leírt gondolatai teli vannak emelkedett gondolatokkal, finom érzésekkel, lelki tisztasággal és őszinte hitelességgel.
E könyvben találkozunk azzal a belső békével, amelyhez a szeretetet az angyalok dobják le nekünk az égből, mint egy nagy csokor illatos virágot. Ilyen illatos virágcsokor, ilyen „Füveskönyv” az a könyv, amelyet most a kezében tart és olvasni kezd a kedves Olvasó.
Duplán ajánlom e könyvet az Olvasóknak, mert ebben az egyre hidegebb, jegesebb, egyre sötétebb és durvább világban hatalmas szükség van az ilyen lelki iránytűkre. Ebben a jegeces hidegségben ez a könyv melegséget, fényt, lelki finomságot és reményt nyújt az olvasónak. Írói biztos lábon álló világító mécsesek, Fény-Emberek, akik nem inognak sem jobbra, sem balra. Ilyen hitvalló emberekre van szükségünk, mint e könyv hitvallói, akikbe bele tudunk kapaszkodni, akikről példát tudunk venni, akiktől tanulni lehet. Ez a könyv élni tanít bennünket, mindenféle életállapotban: akár egyedül, akár magányban, akár magányosan járjuk életutunkat.
dr. Gőgh Edit
neurológus, pszichiáter főorvos
Részlet Mustó Péter vallomásából
Isten előtt, Isten jelenlétében szabad lennem annak, aki vagyok. Ez is magány. Jó értelemben vett magány. Az ismeri ezt a tapasztalatot, aki számára Isten valóság, létének alapja. Aki nem félti magát. Nem fél tőle. Bízik. Ráhagyatkozik.
Isten nem kívül van számomra. Nem egy kívülem lévő valaki az, akivel kapcsolatot veszek fel. A kapcsolódás bennem történik. Észreveszem magamban, hogy itt vagyok, és a lét elfogad engem, mert vagyok. A bennem lévő élettel kerülök kapcsolatba, és akkor érzem magam Istentől elfogadottnak, és akkor nincs a magányosságnak negatív érzése. Magam vagyok. Jó, hogy van, ami van.
Mi, keresztények azt mondjuk, hogy Atya, Fiú, Szentlélek. Ezek a mi emberi szavaink. A mi emberi képeink, amiben megpróbáljuk Istent valamiképpen fogalmakba kényszeríteni. Valójában titok az élet. Titok a lét. Csendes, magányos titok az Isten.
Van valami tudás, valami akarat e mögött a világ mögött. Ez a magánynak a legpozitívabb értelme. A lét alkotójának, teremtőjének figyelmes jelenléte. Aki figyeli, hogy mikor bújik ki a virág. Még figyelmesebb, mint a kertész. Belülről figyel, és nem kívülről. Meghallgató jelenlét. Élettel teli magány.
Részlet Dióssy Iván vallomásából
Hivatásszerűen több mint két évtizede foglalkozom szenvedélybetegekkel. Majdnem mindegyiknél az volt a gond, hogy valamilyen módon megszakadt vagy meglazult a kapcsolata Istennel. Úgy érzem, hogy az éli meg negatívan a magányt, akinek nincs kapcsolata a transzcendenssel. Nyilvánvalóan vannak olyan emberek, akik – és ez a többség – nem Istennek nevezik őt. Talán valami felsőbb erőnek, hatalomnak, aki felettünk áll. Aki teremtett minket, aki a gondviselő, akihez fordulhatunk, aki talán feloldhatja a magányunkat. Ha nincs meg ez a kapcsolat, akkor eszeveszett szorongásnak van kitéve az emberi lélek. Úgy érezzük, mintha csillagközi térben kóborolnánk, kitéve magunkat minden veszélynek. Minden hideg, rideg, kiszámított, üres, reménytelen. Nincs meghittség, nincs kapcsolat.
A felépülési programunkban pontosan az a csodálatos, hogy alkohol nélkül kínálja számunkra az igazi, sorstársi közösséget. Amikor beismerjük teljes tehetetlenségünket, vereségünket, és kérjük Isten segítségét, egy csapásra átalakul minden. Egy spirituális szerző „kvantumpillanatnak” nevezi ezt. (Szerencsés kifejezés, mert a teremtett világ, az Univerzum és a lélek is kvantumos szerkezetű.) Minden ugyanaz és mégis minden egészen más. Egymásra találunk felépülő józanok, és megosztjuk egymással érzéseinket, tapasztalatainkat.
Névtelenek vagyunk, kívülállókkal nem osztjuk meg ezeket az érzéseket.
Részlet Simon András vallomásából
Amikor a magányról elmélkedem, meg kell említenem életemnek egy pontját, amikor szellemi, lelki és egzisztenciális értelemben is krízisbe kerültem. Ebben az idôszakban már családos voltam. Feleségemmel, Ildikóval két kislányunkat neveltük, én tankönyvillusztrálással kerestem meg a mindennapi megélhetésre valót. A huszonnyolcadik nyelvkönyv illusztrálása után azonban válságba kerültem. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy a tankönyvillusztrálás művészi szinten űzhető szakma csupán, de semmiképpen nem művészet. Én pedig a lelkem mélyén már régóta művész szerettem volna lenni. Érzéseit és gondolatait megtéveszthetetlen egyediséggel kifejező grafikus, akinek a munkái nem téveszthetők össze senki máséval. Végül is olyan naggyá nôtt a különbség a között, amit csináltam és a között, amit csinálni szerettem volna, hogy ebbe szó szerint kezdtem egy kicsit beleőrülni. Egyszerûen megcsömörlöttem attól a gondolattól, hogy életem végéig azt kell megrajzolnom, amit mások mondanak nekem. Igen magányosnak éreztem magam ebben a helyzetben, hiszen ez egy olyan probléma volt, amiben senki mástól nem várhattam segítséget: művész szerettem volna lenni, de nem tudtam, hogy van-e hozzá elég tehetségem.
Mivel csak egyszerű érettségim volt, s mivel a rajzoláson kívül semmihez nem értettem, emberi szinten semmilyen jó megoldás nem kínálkozott. Ekkor teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy rajtam most már tényleg csak az Isten segíthet, és meghoztam életem egyik legbátrabb döntését: közvetlenül hozzá fordultam segítségért. Arra kértem, hogy végtelen gazdagságából ajándékozzon nekem olyan tehetséget, amivel el tudom tartani a családomat, s amely alkalmas arra, hogy a bennem megfogalmazódó üzeneteket egyedi módon tudjam közölni az emberekkel. Ha nincs bátorságom megszólítani az Istent, akkor csupán a gyerekeimnek és a feleségemnek a szeretete nem tud kiemelni ebből a magányos állapotból.
Részlet Simándi Ágnes vallomásából
Az ikonírás (mert valójában nem a festésen van a hangsúly), meditációs párbeszéd egy-egy teológiai gondolattal, illetve magával Jézus Krisztussal, az Istenszülő Szűz Máriával és az angyalokkal, szentekkel. Mindebből nyilvánvaló, hogy ez is csendet, magányos órákat követel. Bár nem egészen! Az utóbbi két évben felfedeztem egy ukrán ikonográfust Torontóban, Alexei Mezentsev a neve. Rendszeresen eljárok a műhelyébe tanulni és festeni, ha lehetőségem van rá. Olyan az a kis műhely a többi tanulóval, mint egy kis család. Munka közben ortodox liturgikus zenét hallgatunk (nemcsak szláv, hanem görög és néha kopt területről is). Társaim legtöbben ukránok, de van szerb, litván, görög, román, angolszász és egyéb nemzetiségű is közöttünk, na meg két magyar velem együtt.
Már megfigyeltem, hogy kb. fél óra elteltével valamiféle nyugodtság száll a társaságra. Mindenki írja a maga ikonját – s a Lélek, ha szabad így mondani, szinte azonos rezgésbe hozza mindannyiunk szívét. Elmondhatatlan élő forrás ez annak, aki megtapasztalja. De van egy másik oka is, ami miatt nagyon szeretem az ikonírást. Erről elég nehéz beszélnem, mert úgy fog tűnni, hogy túlfényezek egy olyan dolgot, ami a legtöbb embernél nem így működik. Nálam sem működött így, negyvenéves koromig. Addig ugyanis eléggé „számon tartottam” magam, nagyon érzékeny voltam mindarra, amit publikáltam. Valószínűleg a korai tiltások elleni lázadás okozta, és az, hogy mindenáron bizonyítani akartam. Aztán egy szép napon mindez megszűnt a szívemben – éppen az ikonfestés hatására. Valahogy megértettem, hogy én nem vagyok a versek forrása, én legfeljebb csak a meder lehetek ebben, képletesen szólva. Az én dolgom az, hogy a kapott üzenetet a lehető legjobban tolmácsoljam, a szöveget gondozzam, tegyek meg mindent, hogy eljusson azokhoz, akikhez kell. Vagyis az üzenet a fontos, nem az, hogy én írtam. Persze az én személyiségemen keresztül zajlik mindez, ezért van a vers fölött vagy alatt a nevem. Az ikonírásnál ez nem így történik. Az ikonokat nem írjuk alá. Én legalábbis az enyéimet nem szignálom, nem jelzem.
Részlet Jánosi Dalma vallomásából
Anyának teremtett az Úr, minden más hivatás csak másodlagos, csak kiegészítő. Az anyaság magasztos hivatásáról könyveket lehetne írni. Maga az áldott állapot olyan különleges kegyelmi időszak, amelyben az anya rendkívüli érzékenységre, különleges megkülönböztetô képességre tesz szert. Legalábbis én így éreztem.
Minden alkalommal, amikor felfedeztem, hogy egy új kicsiny szív dobog bennem, végtelen félelem és szorongás fogott el heteken keresztül a kitörő, ujjongó öröm helyett. Nem szégyellem kimondani, hiszen nem a szívembôl, hanem a kísértőtől jövő gondolatok voltak ezek. Az élet számomra mindig szent és Isten ajándéka volt. De az a tudat, hogy ebbe a misszióba én most aktívan be lettem vonva, rettenetesen megfélemlített. Hetek, időnként hónapok kellettek, hogy végre fényt láthassak.
Érdekes egybeesés volt, hogy életem olyan epizódjaiban ütötte fel fejét az élet ajándéka, amikor én egészen más ajándékok után vágyakoztam, amikor az önmegvalósításom első lépcsôfokára nagy nehezen felkecmeregtem. A második gyermekem, Samu érkezésekor éppen a Vatikáni Rádió külső munkatársaként tevékenykedtem. Minden alkalommal, amikor beléptem a rádióba, mintha a mennyországba léptem volna. Tele volt hálával és boldogsággal a szívem. Azt gondoltam, hogy végre elkezdődött valami igen értékes az életemben. És valóban úgy is volt, de nem egészen úgy, ahogyan azt én elképzeltem, kicsinyes terveimmel kiagyaltam.
Részlet Károly Sára vallomásából
A hitemet, vallásomat gyakorló ember vagyok. Társamnak egy szkeptikus férjet kaptam. Úgy is fogalmazhatnék, feladatul kaptuk egymást. Sokszor előfordult, hogy én mint pszichológus, szakmai tapasztalatom alapján, meg voltam győződve saját igazamról, hogy az a jó, amit én mondok. A férjem gyakran jött azzal: „Na, ezt azért ne mondd, nem minden pszichológia!” Joggal érezhettem úgy, hát mégiscsak ő a férjem, neki kellene a legjobban ismernie. Akkor miért nem ért engem? Ilyen és hasonló helyzetekben egyedül és magányosnak éreztem magam. Pedig nem én, hanem az egóm volt magányos amiatt, hogy nem jött be a számítása.
Később rájöttem, azért kaptam őt feladatul, hogy ne sajnáljam magam, ha nem ért meg, hanem feltegyem a kérdést: biztos, hogy jól közvetítem a gondolataimat felé? Ez a legmegfelelőbb pillanat? Vagy túl korai és éretlen a másik arra, hogy megértse és befogadja, amit mondok?
Sokszor fontolgattam magamban, hogy az egész embert kívánó hivatásom összeegyeztethető-e a családdal. Voltak olyan szakaszok családunk történetében a háború után, amikor a szüleim nagyon sokat szenvedtek. Úgy éreztem, kárpótolnom kell őket azzal, hogy nekik élek. De a Rendezőnek más terve volt velem. Annyi bizonyosságot kaptam életemben, hogy ha szkeptikus vagy hitetlen akartam volna lenni, akkor sem tudtam volna, mert az Úristen szinte szemmel láthatóan megrángatott. Hát nem látod? Belebotlasz a csodába!
Miután meghoztam a döntést, hogy életemet a szüleim mellett élem, az Isten csodálatos módon elém adta a férjem. Megmutatta azt az embert, aki nem nő, nem férfi, hanem ember. Férfi szerepét később jelmezben próbálgatta, mint ahogy én is az enyémet. Magamra öltöttem női szerepemben a sértett nőt, a hiú asszonyt meg a többit. Később rá kellett jönnöm, hogy meg kell válnom az általam összefércelt jelmezektől, ki kell bújnom a sértődött szerepekből, mert a lényeg a jelmez alatt van.
