"Ifjúkoromban elhatároztam, hogy felfedező akarok lenni. És végre, harmincöt évvel első elhatározásom után, eljutottam Afrikába. Ettől kezdve teljesült minden expedíciós álmom, bejárhattam Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália, Óceánia legérdekesebb részeit. Húsz expedícióm legkedvesebb, legérdekesebb epizódjait válogattam össze e könyvben, elsősorban a t9zenévesek számára. Szeretném, ha az eseményeken kívül sikerülne érzékeltetnem, hogy az ilyen út nem kalandkeresés, nem érdekesség hajhászása, hanem komoly munka. Ezért vállaljuk a fáradságot, nélkülözést, és a kalandok szinte ajándékképpen jönnek."
Életem első felfedező útjára egészen apró ember koromban indultam el. Talán még hároméves sem voltam, és még arra is emlékszem: lábujjhegyre kellett állnom, hogy a nagy fűből kilássak. De már akkor is csábított az ismeretlen táj és a titokzatos árnyékok, amelyek a kerítésen túl kezdődő erdőből integettek. Nagyon korán megértettem, hogy a puszta vágyakozás sohasem lesz elég ahhoz, hogy a világba eljussak. Minden foglalkozást végiggondoltam, ami hozzásegíthetne egy távoli úthoz. Egy időben még misszionáriusnak is készültem, de nem lett belőle semmi. Azután felfedező akartam lenni, fel akartam fedezni a föld ismeretlen tájait. Természetrajztanárom (akkor még így nevezték a biológiát) azután megmagyarázta, hogy a földet egy kevéssel előttem, sajnos, már felfedezték, és ha ismeretlen után akarok kutatni, lépjek Bíró Lajos nyomába, és legyek gyűjtő zoológus a trópusi vidékekekn. Az én időmben még nem volt televízió, ezért tanulás után a könyveket bújtam, hogy minél többet megtudjak Bíró Lajosról és a többi felfedező zoológusról. Rájöttem, hogy a trópusi gyűjtő zoológus foglalkozása éppen nekem való, ezért még 14 éves sem voltam, amikor elhatároztam, hogy ezt a pályát választom. Hosszú lenne elmesélni, hogyan készültem fel erre a különös életre. Mindent meg akartam tanulni, amire ott, a megálmodott trópusi őserdőben egyszer majd szükségem lehet: elsősorban a madarak, kisemlősök preparálását, a rovargyűjtést és az egyszerű tábori életet. A nyári szünidőben rengeteget gyalogoltam; sokszor aludtam a szabadban, és már akkor élveztem ezt az egyszerű életet. A biológia-földrajzszakos tanári pályát választottam, mert így tanulhattam legtöbbet a természetről és a távoli földrészekről. Az egyetem elvégzése után egy dél-amerikai expedícióhoz jelentkeztem gyűjtő zoológusnak. Le is szerződtettek két évre, Budapesttől Budapestig, fizetés nélkül, egy kevés zsebpénzzel és azzal az ígérettel, hogy a két év alatt élelmezésemet és ruházatomat ők adják. Így is bodogan vállaltam; de mielőtt elindultunk, kitört a második világháború, és az egész expedícióból nem lett semmi. De még ekkor sem adtam fel rögeszmémet, pedig azt hiszem: egy kicsit bolondnak tartott mindenki. Mindig, újra és újra megpróbáltam, és végre, 35 évvel első elhatározásom után, eljutottam Afrikába. Ekkor töltöttem be az ötvenedik életévemet, tehát tíz évvel öregebb voltam, mint Bíró Lajos, amikor útnak indult Új-Guineába. De ettől kezdve - mintha csoda történt volna velem - teljesült minden expedíciós álmom: néhány év alatt bejárhattam Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália, Óceánia legszebb, legérdekesebb részeit. Húsz év alatt húsz tengerentúli úton vettem részt. Volt közöttük nagy nemzetközi expedíció tíz zoológus részvételével, de a legtöbb utam "egyszemélyes" expedíció volt, amelyre hazulról egyedül indultam, és csak a helyszínen kerültek hozzám társak. A húsz expediíció krónikája több kötetet tenne ki; remélem, marad még annyi időm, hogy ezt a részletes nagy útinaplót is megírjam. Ebben a könyvben a legkedvesebb, legérdekess útjaim néhány epizódját válogattam össze, elsősorban a fiatalok, a tizenévesek számára. Szeretném, ha az eseményeken kívül sikerülne azt is érzékeltetnem, hogy az ilyen út nem kalandkeresés, nem az érdekesség hajhászása, hanem a háttérben mindig ott van a feladat, amelyet meg kell oldani. Ezért vállaljuk a fáradságot, sokszor a nélkülözést, és a kalandok, az érdekességek az expedíciós munka közben, szinte ajándékképpen jönnek. Ismerősök, barátok, rádióhallgatók egy-egy indulásom előtt tréfásan sokszor elmondották, hogy vigyem el őket az egyik bőröndömben. Ezt a kérést persze sohasem teljesíthettem, de azt elárulom mindenkinek: hogyan lehet ilyen expedícióra eljutni. Nagyon sokat kell tanulni és dolgozni. Az elemi tudás, amit 6 és 18 éves kora között szerez meg az ember, egyszerűen nélkülözhetetlen. Azután arra van szükség, hogy a sok pályázó között (mert ilyen utakra mindig sokan pályáznak) tudásban, rátermettségben én legyek az első, hogy engem válasszanak, Itt nincs második hely, mert legtöbbször egyetlen résztvevőt keresnek. Csak a dobogó tetejéről lehet továbblépni. Ha mindezt teljesítettem, már csak kettőre van szükség: sok türelemre és egy kis szerencsére. Én 35 évig vártam, míg az a kis szerencse rám köszöntött, és a végén sikerült is minden. Kívánok hát mindenkinek szorgalmat, türelmet és szerencsét. Addig pedig, amíg mindezt eléri, tartson velem az itt következő utakon.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
